A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
éppoly régi, mint maga a keresztyénség, mert az egyéni hit elvében avval együtt született. Ámde a történet azt mutatja, hogy az eszmék világában a fejlődés mindig hullámvonalban történik. Ez, hogy úgy mondjuk, a fejlődés élettani törvénye. Mint hullámhegyek emelkednek ki bizonyos epochák, jelezve a korszakos magaslatot, amelyre az emberiség a szellemi élet bizonyos ágában eljutott: ámde a hullámhegyet hullámvölgy váltja fel és minél magasabbra emelkedett az emberiség bizonyos időben, az azt követő visszaesés is csak annál mélyebb, annál kiáltóbb volt. Így emelkedett ki például Izráel népe a prófétizmusban a külső szertartásos törvény vallásából az erkölcsi monotheizmus fenséges magaslatára, hogy a tiszta erkölcsiség e magas sphaerájából aztán a közönséges jog rideg s casuismusával minden életet elsorvasztó színvonalára sülyedjen alá, mint ezt a farizeizmus és irástudomány képviseli. — így emelkedik ki ismét ezen szellemi s erkölcsi sülyedésből Izráel népe s vele az egész üdvösségre áhítozó emberiség, az idők teljességében, a Jézus evangéliumának hullámain, az Istennel való szellem- és életegységnek s ebben az Istenországának abszolút fenségü és értékű hullámmagaslatára : hogy idővel e tisztán benső, mert kizárólag a hivő lelkekben lakozó, tehát tisztán szellemi közösség, a láthatatlan, a „nem e világból való“ Istenországa is egy földi, egy látható instituczióvá materializálódjék, a mely habozás nélkül lefoglalja a maga számára az egység, egyetemesség, szentség, csalatkozhatlanság és egyedül iidvözités, attribútumait, tehát oly jelzőket, a melyek csak ama láthatatlan „egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat“ illetik meg; a mely a Krisztus által egyedül megkívánt személyes élő hit elvét félretolva, Isten s ember közé ismét odaállítja a Jézus által örök időkre megszüntetett közvetítő papságot, mint szentség jellegével felruházott isteni rendet; s idők folytán e rend élén isteni imádat tárgyaként ott magaslik ki fejedelmi fenségében a a Krisztust helyettesitő pápai intézmény: e csodás történeti hibridum, kiben zsidók főpapja s a pogány Róma pontifex maximusa egy világtörténeti fogalomban egyesült. Sietek kijelenteni, hogy midőn megfigyeléseimet szabadon kifejezem, távol van tőlem minden elitélő, gúnyolódó szándék. Csak elmélkedem a fejlődés felett s ennek vonom le a tanulságait. Sőt nem habozom kijelenteni, hogy rendszert, grandiózusabban megalkotódat, merészebben keresztülvittet, méreteivel, styljével imponálóbbat, mint a milyen a pápás egyház institucziója, a történelemben
