A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
III. Felolvasó ülés
25 télén birodalomban egy külön birodalom maga a népköltészet ismét egy sereg tartománynyal. A betlehemes játékok, az ünnepi szokások, a balladák, a szerelmi dalok, a bordalok, a katonanóták, a tréfás és gúnyos dalok, a táncznóták — s végezetül a mesék tartománya: a népköltészet összes tartományai közt a leggazdagabb tartomány. Ide vezetem hallgatóimat. Jöjjenek velem. Mig a dalokban a nép meglepő gazdag érzelemvilága szólal meg a maga bájos egyszerűségében, megkapó közvetlenségében, a mesékben lehetetlen nem csodálnunk hatalmas képzelő erejét, tőrülmetszett humorát, találékonyságát, ötletességét, egészséges eszejárását. A népmesék nagy részéről nehéz kimutatni, hol volt az igazi bölcsője, honnan, mely országból került hozzánk, de a magyar minden mesére, bárhonnan került az hozzá, rányomta a maga bélyegét; a maga hamisítatlan, eredeti eszejárását, gondolkozását megtaláljuk valamennyiben, épp úgy az idegenből közénk szakadtakban, mint azokban, melyeknek eredete nyilvánvalóan magyar. A magyar nép komoly természete nem szereti a trágárságokat s nevezetes körülmény, hogy mig népmeséinkből akár tiz vastag kötetre valót is lehetne összeszedni, melyek bátran adhatók a serdülő ifjúság kezébe, alig egy vékony kötetre való van oly mese, melyek a bennök előforduló trágárságokkal az ifjúság lelkében kárt tehetnének. Annál jobban kedveli az igazi, tőrülmetszett, kaczagtató humort s mikor ennek a komoly természetű nép különös kedvelője, nem árul el ezzel következetlenséget, ellenkezőleg: a komoly gondolkozásu, s nehéz munkát végző népnek lelki szükséglete ez. Nem a csodás elemekkel tultömött mesék a magyar nép legkedvesebb meséi, hanem azok, melyekben saját magára, a maga eszejárására ismer, melyekben az életbölcseség egészséges humorral párosul. A mesemondás valóságos lelki pihenő s első tekintetre alig ismerünk a kevés szavú, komoly természetű magyarra, ha halljuk bohónál-bohóbb ötleteit, melyek gyakran a képtelenségekbe csapnak át. Lehetetlen, képtelen helyzeteket teremt a magyar mesemondó bohókás kedve s ez egészen magyar sajátosság: a nyugati népeknél alig találunk erre példát, legalább is a képtelenségeket nem fűzik — hogy úgy mondjuk — a végtelenségig. íme, itt van mindjárt az egyszeri székely gyermek, a ki az apja lakodalmát meséli el. Azzal a képtelenséggel kezdi, hogy az ő apja el akarja venni az anyját s küldi a malomba, hogy őrlessen a lakodalomra kenyérnek valót. Kezdődik ezzel a képtelenséggel s következik erre a képtelenségek egész lánczolata. Keres egy
