A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
15 tunk, az élet, a mozgás, az organikus fejlődés elvén áll, igazi lényege éppen az, hogy a saját világában is állandó megújhodás kovásza legyen időtlen időkig s mintegy a keresztyénség lelkiismeretének folyton megifjodó élő tiltakozása, minden tekintélylyel szemben, hit és erkölcs, gondolat és szó dolgában egyaránt, az örök, a Szent, az egy közönséges keresztyén igazság érdekében. Igen, az egy közönséges keresztyén Igazság érdekében: mert lehet bár felekezeti egyház száz meg ezer: a keresztyén igazság csak egy marad, mert a kin alapul: a Krisztus is egy, miként egy a hit, egy a keresztség és egy az Isten. Igen, miként egy a Krisztus, de nem az, a kit a róla alkotott tanokban, mint egykor Korintusban, most is napról-napra, újból és újból darabokra tépünk, keresztre feszitünk: hanem a kivel napról-napra együtt kell meghalnunk a bűnnek, hogy vele naprólnapra uj erkölcsi életre támadjunk . . . Miként egy a hit, de nem az, a melyet átok terhe mellett leczkemódra be kell emlékelnünk: hanem a mely a Krisztussal való benső személyes összeforrottság érzete alapján a szívnek benső, élő és boldog bizonyosságát képezi. Miként egy a keresztség, de nem az a külső, pusztán szertartásos cselekmény; hanem a léleknek benső elmerülése a Krisztusban (miként ezt Pál apostol a római levélben 6 r. oly mély mystikával kifejti). S miként egy az Isten, de nem az a személyválogató despota, a ki csak egyik-másik felekezetet vagy embert szereti s a kinek létét gyarló emberi bölcseséggel kell a dogmatikákban bizonyítgatnunk : hanem a ki mindnyájunknak édes Atyja, ki nem nézi a ruhát, de a hitet s a kit mindnyájan boldogan zárunk szivünkbe a mi személyes élő hitünkben . . . Vajh mikor jutunk el ez egyszerű, e természetes, e boldogító Igazság felismerésére ? Vajh mikor tesszük ezt egyetlen, de teljesen kielégítő dogmánkká? A reformáczió egyházára vár a feladat, hogy az Igazságot diadalra juttassa. Övé a kötelesség, hogy Páltól és Jánostól, akikhez a pápás egyháztól már elvezette az emberiséget, most ezt közvetlenül a Krisztushoz vezesse vissza, kinek egész lényege ez egy szóba foglalható össze: „Szeretet“. Szeretni Istent az emberekben — és az embereket Istenben. Hát van-e ennél dogma szebb, fenségesebb ? És van-e még más egyéb dogmára is szükségünk ? És szükséges-e, a keresztyénség érdekében való-e tovább is a lelkeket metaphysikai tanok kényszerébe igáznunk? Nem! erre a keresztyénségnek szüksége nincs, mert ez csak megöli őt: erre csak az egyháznak van szüksége . . .
