A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1904-1905 (Budapest, 1905)
I. Felolvasó ülés
13 hogy az ő Krisztusa az egyedül igazi, hogy ő az üdv és igazság egyedüli letéteményese. És innen van, hogy a kiknek a Krisztusban, a krisztusi igazságban egynek kellene lennünk, pártokra szakadtunk a róla alkotott tantételek miatt. Nem az ő nevére, de a Páléra, meg a Péterére, meg az Apollóséra esküszünk, akárcsak egykor a korintusiak, kiknek Pál szent felháborodásában keserű gunynyal veti szemökre: Darabokra tépitek a Krisztust! Nem azt hirdetjük, a mit ő tanított, hanem a miben Aquinói Tamás, Luther, Kálvin, Socinus, Bossuet vagy bárki más volt a mesterünk . . . Szeretet helyett még manapság is gyűlölködünk és áldó imádság helyett még manapság is bizony megvan bennünk a hajlandóság, hogy egymást eretnekként átkozzuk ki. Valóban nincs a föld kerekségén „vallás“, a mely annyi vért ontott, annyi máglyát gyújtott volna, mint éppen a szeretet vallása! Valóban „még mindig befejezetlen a kulturhistóriának legszégyenletesebb könyve: nem a tudatlanságnak, nem a babonának, nem a hazugságoknak, hanem a vallási gyűlölködéseknek a története; az erkölcs géniusa még várja-várja, mikor kerül már oda a szó, hogy vége.“ * És miért? Mert a vallást kiszorította helyéből a dogma; a dogma pedig természeténél fogva mindig türelmetlen. Hanem van még más mondanivalóm is. Volt idő, a mikor a metaphysikai tartalmú dogmák az egész emberi társadalmat mozgásban tartották, úgy hogy ellentétük kihatott a népek életébe, a politikába is, s folyt értök és miattok a vér patakokban. . . Az a kor volt ez, a midőn a bölcselő gondolkozás, hogy úgy mondjam, még mindig csak a középkori czipőkben járt s joga csak annyiban ismertetett el, a mennyiben a theologiának szolgált. Hanem mikor a renaissance és reformáczió által felszabadított „én“ egyszer a bölcselet terén is a maga teljes tudatára jutva odakiáltotta a dogmák metaphysikai képzeteivel békóba vert világnak: „Cogito ergo sum“ s evvel lerázva véglegesen minden tekintélyt, az önálló és szabad gondolkozást állította oda mint souveraint, a mely minden ismeretbeli kérdésben egyedül ítél; mikor aztán ez az igy felszabadított és souverainné tett gondolkozás számon vette a maga birodalmának, az ismeretnek határait és megállapította, hogy e határok csak addig terjednek, a meddig érzékeink érnek s hogy a mi azon határokon túl van, vagyis a mi metaphysikai természetű, azzal szemben csak egyet tudunk biztosan, azt t. i., hogy „ignorabimus“: hát * Budapesti Dávid Ferencz Egylet III. Évkönyve, 41. 1.
