A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
IV. Felolvasó ülés
52 nem annál jobban az Istenben és az emberben — még pedig első sorban abban az ember-fogalomban, mely épen a folytonos czivilizácziónak és reformácziónak köszönheti létét. A mi egyházunk nem ismer olyan tudományt, olyan czivilizácziót. olyan reformácziót vagy bármi néven nevezendő haladó munkát — legyen az bár a legrohamosabb emelkedéssel összekötve —- mely valaha az Isten-lútet kipusztithatná a világból és a jézusi eszméket más valamivel pótolhatná az emelkedett emberi lélek számára! Hogy a czivilizált és korral haladó emberek között tényleg annyi a hitetlen, kik bár saját munkájuk, saját „én“-jük által bizonyítják talán a legjobban a jézusi eszmék diadalát, még sem öntudatos keresztények és nem hivő lelkek, annak csakugyan nem a czivilizáczió és reformáczió az oka, hanem épen a dogmatikai irány változatlansága! A keresztény felekezetek egy része nem alkalmazkodik a kor szelleméhez, melyet feltartóztatni nem lehet s igy könnyen megtörténhetik, — ahogy meg is történik — hogy a ki a keresztény vallást elválaszthatatlannak ismeri a dogmáktól, a ki miszticzizmus nélküli kereszténységet nem tud elgondolni, az inkább a keresztény elnevezésről mond le, inkább mellőzi a félreismert Krisztust, semhogy elmaradt orthodoxnak mondassa magát. Ha ezeket megállapítottuk, ha ezeket hiszszük is, akkor el kell ismernünk, hogy az unitárizmus, felekezet alakjában is menynyire áldásos működés és nemcsak keresztény vallásunknak a tudományos és liberális világgal szemben való rehabilitására fog idővel szolgálni, hanem magára az emberiségre nézve is csak humánus munkának bizonyulhat ! Mert eltekintve egyházunknak és különösen vidéki egyleteinknek azon gyönyörű missziójától, hogy emelve az alsóbb régiók eszméit, a tudatlan, elfogult emberből formál öntudatosan gondolkodó, Isten képére teremtett embert — példa rá Erdély unitárius népe, mely elfogulatlanul, szabadelvű vallásához méltóan szolgál embertársainak — ez alkalommal arra kivánom még telhivni az igen tisztelt közönség figyelmét, hogy ha csak egyetlen-egy jézusi munkát végző, a közjóért küzdő — de remény és hit nélküli léleknek adta vissza egyházunk hitét az élethez és saját munkájához, hogy ne csak puszta ambicziója, ne csak jutalom nélküli rideg küzdelme legyen, hanem önzetlen iparkodásáért a lélek békéjét és nyugalmát is végül jogosan megszerezhesse magának — már egyházunk nem hiába működött, már jelentéktelennek látszó kis egyletünk a humanitás nagy oltárán áldozott!
