A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)
III. Felolvasó ülés
31 ban nem lopták le a tüzet az égből, hanem fölvilágitottak a mennybe lelkűk fényével. Egyéniségük csupa mythosi nagyság; de nem annyira a monotheismusban: mert e részt csak azt fejlesztették ki, amit örökségbe kaptak Mózestől — mint inkább az erkölcsben: nem annak elméleti követelésében, hanem az erkölcsi világfelfogásnak gyakorlati érvényesítésében. Amit e prófétaság oly természetesnek vett — a vallásnak és a társadalomnak együvé olvadása az erkölcsben — az emberiség legjobbjainak mind máig el nem ért, ma is még megvalósíthatatlan ideálja; az egész korszak: erkölcsi titanomachia, ahol az erkölcsi világrendnek ez óriásai nem az istenek ellen küzdöttek, hanem az Egyistenért. A korszak az erkölcs-történet eddigi evoluczióinak máig a legmagasabb, regeszerü fázisa; és az egész kulturhistóriában egyedül a XIX. századnak tiszta liberálizmusa fogható melléje, de az is csak eszményi törekvéseiben: abban, hogy mindkettőnek alanya az ember, mint önmagában és önmagáért érvényesülő szabad erkölcsi lény. Ha a modern liberalizmusnak kiformálódása végigkísérhető a nagy történeti processuson, amelynek egyes fázisai a renaissance, a reformáczió, a fölvilágosodottság filozófiája, az államnak különválasztása az egyháztól, a nagy forradalom és a szocziálizmus: ezek a jelen alakulását előidézett kulturhistóriai tényezők messze, esnek ugyan ama prófétai korszaktól — de az ebben működött erőket határozottan hozzámérhetjük ezen ismert művelődéstörténeti értékekhez. Ott van a csodás mozgalomban a renaissance: csakhogy nem mint a formai művészet, hanem mint az erkölcsi érzés aesthetikájának megifjuhodása — amelyben az elkanaániasodott, durva érzékiséggé, a testnek kultuszává fajult vonást a prófétaság visszaviszi régi formájára, az erkölcsi művészetnek örök tökéletességű remekére a feledtségből [előkerült Tiz igére. Ott van a mozgalomban a reformáczió; még pedig mélyebb, igazabb mint az újkoré: ott is a „nép“ vallási jogainak proklamálásáról, az istentiszteletnek demokratizálásáról van szó, de a prófétaság végleg el szabadítaná a vallást az egyoldalú papi formák pórázáról; az erkölcsösséget függetleníti az „egyház“ megszabta legitimitástól; a hívőket fölszabadítja a jobbágyi szolgálat, a sok terhes adózás alól (v. ö. Hósea, 4. 8.); az egyént kiemeli a papságnak gyámságából és közvetlenül Isten elé állitja oda; és amikor a papság végezte szertartások helyett az erkölcsösséget, a szív érzését hirdetik Isten igaz tiszteletének: a papság helyében az egyént avatják a vallási élet