A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 3. évkönyve 1903-1904 (Budapest, 1904)

III. Felolvasó ülés

alanyává. Megvan e küzdelemben a felvilágosodottság, sőt szinte a filozófia is: ahol a prófétaság kirántja az embert abból a tehetetlen maga-megadásból, amibe a természet-imádásnak pogánysága úgy beleszoritotta a lelkeket, szemben a természeti erőkkel, meg a sok szeszélyes istenséggel; a túlsókat is hivő babonának ijedelmei eltűntek az Egyisten hitének monismusában, erkölcsi tartalmat nyer az ember és a természet közti viszony is: esőt, napsugarat erkölcsi törvényesség szerint küld az egyetlen Erőj az ember tudatára ébred erkölcsi individualitásának és kibontakozva végességéböl, nemcsak hogy rátámaszkodik a Végtelenre, de érzésének bensőségében, abban a minden izét átjáró élő szeretetben, a Végtelent is ott érezheti magában. Megszólal aztán e prófétaságban az állam és az „egyház" hatalmának különválasztása is: de nem mintha a prófétaság az elvvel találta volna magát szemben, hogy az állam csupán a vallásért létezik ; hanem abban, hogy az ő ideáljuk nem a vallásos nemzet, hanem az erkölcsös nép; az ő világukban a vallás nem lehet állami hatalom; kezébe nem a kard való, hanem a könyv; és a zsidóságot nem államul, nem különváló nemzetül akarják látni, hanem tisztán vallási szervezetül. És ott van e mozgalomban az „emberjogoknak" nagy forradalma is: ahol a fölszabadult egyénnek piedestálja a kiváltságos rendeknek, a czéhnek, meg a dogma világának omladéka lett; a korszaknak élén álló próféta, Ámosz, azzal mutatkozik be az aristokrata papság előtt, hogy ő nem czéhbeli ember, hogy nem társadalmi állása az ő képesitő levele, hanem egyedül a maga ereje, egyéni hivatottságának a tudata; az első próféta, az első szabad polgár: persze az Egyisten polgára. Ez a revoluczió eltörülte a legnagyobb kiváltságot is: a papságét — hogy az ember papiközvetités nélkül is megtalálja Istenét, az egyéni értéknek egyedüli becslője az erkölcsösség és az erkölcsi világrendnek Egyistene előtt egyenlők mind az emberek, mind a nemzetek: a pogányok is lehetnek „választott" nép (v. ö. Ezsajás 19- 24. 25) És megvannak a forradalomnak a maga halottjai is: egyik oldalt emberek, maguké prófétai sansculotteok és követőik, másikon a múltnak dogmái és a pogány világ istenei. Ott van végre a szoczializmus is; mert e prófétaság: végtelen jajkiáltás a társadalmi igazságtalanság ellen; a zsidó vallás ebben a korban lett a szegény embernek hitet és becsületességet tanító ethikájává; ez a prófétaság a parancsolókból és helótákból álló emberiségnek közepette megalapítja az ő szocziális theokratiáját, amelyben „jaj az igazságtalan gazdagnak,