A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)

I. Felolvasó ülés

Ki volt Dávid Ferencz?

Kincses Kolozsvárnak kicsiny kunyhójára Rámosolyg a napnak legelső sugára ; Aranynyal vonja be a szalmafödelet,

Mely alatt a mi nagy Mesterünk született. Keskeny kis ablakon játszva szűrődik át,

S mig az édes anya ringatja kis fiát, — Homlokon csókolja a drága csecsemőt S visszaszáll az égbe, honnan elébb lejött.

Korán eljegyezte őt az Ég magának, Játszótársai is angyalok valának,

Együtt barangoltak erdőn, mezőn, réten, Tapsolt az öröm ott, hangos jó kedvében . . . Szomjukat hüs forrás habjaival oltva,

Ajkuk a nagy Isten dicsőségét szólta :

»Nagy ő a nagyokban, nagy a kicsinyekben, Porszemben, fűszálban örök, véghetetlen.«

Int a jó szerencse. Elragadja távol Szép szülőföldjétől, bérezés kis honától • Idegen világba, napnyugotra, messze,

Hol ifjú szivét a honvágy is epeszsze . . Nagyratörő lelkét rokon lélek várja, Hitvédö nagy Luther kebelére zárja ;

S el-eltünődnek a wittenbergi váron, Mint valami régi, ismerős határon.

Hősünk csupa tűz még . . . Láng fiatal korban Gondol nagy merészet — kérve-kérdi : »jól van ?« Szelíd biztatással felel néki az agg :

Hly gondok bennem is régen virrasztanak . . . Tisztemet betöltém, helyemet megálltam Az osztó igazság fényes csarnokában.

Vezessen téged is lelkiismereted . . .

Küzdd végig jó magad ezt a történetet.«

Tűnt az alkony-óra . . . Titkos sejtelemmel Társalognak még az egy igaz Istennel ;

S mig az agg szemében öröm könnye forrna, Az ifjú nagy bátran villámait szórja . . . Színes ábránd szárnyán mind magasbra törve, Látnoki leikével belát a jövőbe :

Igazáért mint küzd a nagy prédikátor, Diadal-utjában százezernyi tábor.