A budapesti Dávid Ferenc-Egylet 2. évkönyve 1902-1903 (Budapest, 1903)

I. Felolvasó ülés

Hófehér zászlaját fennen lobogtatja,

Harsány visszhangra kél buzdító szózatja ; Körötte hullámzik népe, mint a tenger, Ostromolja váltig könybe lábadt szemmel : »Szólj, beszélj mihozzánk angyaloknak nyelvén, Hit — remény — szeretet igéit hirdetvén : Nyisd meg előttünk az uj eget, uj földet,

Miről oly sok szépet hallottunk tetőled.«

S megered a beszéd zengzetes ajakán,

Csüng a nagy sokaság bajnoki alakján;

Arcza derűjében boldog hit sugárzik,

Felhat egészen a fényes Mennyországig . . . Hangja lágyan csendül, mint az est harangja, A viharzó kedélyt csillapulni hagyja :

Majd menny dörög ö is, szivet-lelket rázón — S nagy világosság gyűl szép Erdélyországon.

Lelkesült morajjal övezi népözön;

Élő szoborként a hires kerek kövön Úgy megáll ő, mintha egy félisten volna: Messze századoknak világító tornya . . .

Szent zsolozsma kél a komor szentegyházban, Áldoz az embersziv hálatelt fohászban ; Eltörpül az oltár, de a szószék ragyog.

Jézus maga beszél: »Testvéretek vagyok.«

Egy kép a más után elvonul előtte,

Úgy, amint forrongó képzelete szőtte:

Most a hir, dicsőség büszke glóriája,

Majd a kínszenvedés rémes Golgothája . . . Sejti, tudja jól, ez mind valóra válik,

Égi szózat hívja : »légy hű mindhalálig !« Szent örömtől repes örök-ifjú lelke :

Ot a Mindenható jobbjára emelte.

Józan Miklós.