A budapesti Dávid Ferencz Egylet 1. évkönyve 1901-1902 (Budapest, 1902)
II. Felolvasó ülés
28 teni. Ő t. i. a reformátió terjedésével kapcsolatosan felmerült különféle hitrendszerek közül, jobb meggyőződését követve, mindig annak állott pártjára, a melyet igazabbnak tartott és azt azzal az erélylyel védelmezte, mely kortársai között a szellemi fölényt részére biztosította. * * * Dávid Ferencznek sem származásáról, sem nemzetiségéről nincs biztos adatunk. Legvalószínűbb az a föltevés, hogy 1510-ben született Kolozsvárott, a polgári osztályhoz tartozó szász nemzetiségű szülőktől. Neveltetése azonban kétségtelenül magyar volt. Tanulmányait részint szülővárosában, részint Gyulafehérvárott végezte, abban az időben, a mikor a hitújítás eszméje foglalkoztatta a kedélyeket. Ez a szellem az ő ilju lelkét sem hagyta érintetlenül. Ellenállhatatlan vágy szállta meg, hogy a reformátió keletkezése helyére, Wittenbergába menjen és az ottani hires egyetemen tetőzze be tanulmányait. Valószínű, hogy több évet töltött a reformáczió ezen metropolisában. Egykori irók azt sejtetik, hogy 1545-ben ment külföldi tanulmányújára; az meg épen bizonyos, hogy neve 1548-ban a wittenbergi egyetem almanachjában még előfordul. Mint szegénysorsu ifjú valószínűleg nem saját, hanem valamely előkelő pártfogójának költségén tartózkodott külföldön. Azt sem tudjuk, hogy mikor jött haza, csak az bizonyos, hogy 1551-ben Beszterczén a kath. iskola igazgatójává lett, s innen megy három év múlva a péterfalvi plébániára. Itt kezdette meg mint katholikus plébános egyházi munkásságát. De alig pár év múlva, 1557-ben a kolozsvári tekintélyesebb plébánosi állást fogadja el, a hol már Luther szellemében tanít és prédikál s csakhamar a Luther-féle egyház püspökéül választják meg. Azonban rövid két év múltán (1559-ben) egész gyülekezetével Calvin követőihez csatlakozik, de már hat év múlva (1566-ban) a szabad vizsgálódások felé hajló szelleme sokkal szabadabb térre, az önmaga által alkotott világba, az unitárius egyházba, vezeti. Itt ragyogtatja értelmi fenségét a maga nagyságában, mely mint messze világitó tüzoszlop, késő századok előtt is jelezte és jelezni fogja az egy Istent imádók által követendő utat. Dávid Ferenczet távolról sem vezérelte dicsvágy vagy önző érdek, sőt még az újítás ingere sem sarkalta. Egyedül a szabadvizsgálódással kapcsolatos lelkiismeretbeli meggyőződés, a megnyugvás érzete ösztönözte a hitbeli igazságok keresésére, mert a hit Isten ajándéka.
