Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)

sodorják az istennélküli élet elhagyott mélységeibe.

Nekünk unitáriusoknak valóban nagyon nehéz az örökélet hite, mert a mi hitünket nem támasztja alá a testi feltámadás szárnyaszegett gondolata. Mi nem dobhatjuk bele e hitünket a purgatórium tüzes kohójába és nem számithatünk a Menny és Pokol választóvizére sem. A mi hitünknek nincsenek theológiai dogmatámaszai. A mi örökélet hitünk úgy áll a halál kapujában, megfosztva reáöltöztetett ruhájától, mint a föld gyötrelmeiben megnemesedett, vagy agyongyötört testnélküli tiszta lélek, ahogy áll az Isten színe előtt.

Talán éppen ezért van az, hogy mi unitáriusok az örökélet hitünket soha sem magyarázzuk. Hiszen a lélek, amikor az Isten előtt áll, elnémul ajakán a beszéd, fölolvadnak benne a gondolatok és fenséges csodálat ihlete remeg át rajta.

Nekünk az örökélet nem jól sikerült egyházi dogma, melyet el kell fogadni és vitatni nem szabad, hanem egy nagyszerű Istenterv, melybe belekapcsolódni és ezt megélni szent hivatásunk. Ahogy az Evangélista mondja: Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit te elküldöttél, a Jézus Krisztust. A végtelenségig fölfeléívelő életfolyamat, amelyet sem elveszíteni, sem megnyerni 60—70, vagy 80 esztendő alatt nem lehet, mert teljessége az Isten tökéletes megisme-8