Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)

látom, ebben benne élek, ez az, amit most biztosan tudok. Minek áltatnám magamat hiú ábrándokkal. Hitetlen embernek bolondság és nem probléma az örökéletet. De nem probléma a hivő embernek sem, mert érzi, hogy egész lényével benne él s nem tud megszabadulni szent titkaitól. Rabja egy hatalmas lelki lendületnek és a földi életét is az örökétet szemszögéből nézi.

Két különböző s egymással teljesen ellentétes világ ez a földön. Mindkettőt emberek: az Isten gyermekei lakják. Az egyikben Krisztus rabjai élnek, a másikat azok alkotják, akik maguk készítik Krisztusnak a keresztfát.

Hiszem az örökéletet. Ez a keskeny ajtó az unitáriuzmusban, amelyen keresztül Krisztus helyet követel magának a mi vallásunkban. Vallásunk többi területein szabadon járhatunk s alkothatunk magunknak vallásos világnézeteket, de erre a meredek sziklacsúcsra, lehetünk bármilyen okos unitáriusok, Krisztus nélkül soha fel nem turistáskodhatjuk magunkat. A racionális vallásbölcselet, amely az elmúlt századokon oly nagyszerű értelemmel töltötte meg az unitáriuzmust, itt magára hagyja a híveit s aki idáig csak magyarázni tudta Krisztust, de soha benne nem hitt, az értelmetlenül áll az örökélet kérdésével szemben s keserű csalódással fogja beismerni, hogy nem is tudom, miért lettem unitárius. Szegény okoskodó, hitetlen emberek, akiknek minden vallásossága és imádsága csak