Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)
Hiszem az örökéletet s megkönnyezem, ha koporsót vagy frissen hantolt sírokat látok, mert nem tudom, hogy a lélek, aki bennük bontotta ki testetlen szárnyait, vájjon ismerte-e Krisztust és vitt-e magával csak egy parányi bizonyságot is, vagy csak akkor ébredt istentudatra, mikor megdermedt benne a gondolkodó agya öntudata. Hiszem az örökéletet, mint az Istentől kiindult s az Istenhez visszatérő örök lelki folyamatot. Hiszem az örökéletet, mint az emberi lélek diadalmas útját az egyedül tökéletes lélek, az örök Isten felé. Hogy most sem a lelkemről, sem Istenről, a lelkek leikéről e hitemen kívül nincsenek tengernyi bizonyosságaim, csak azért van ez, mert itt a földön még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Hiszen, amig a gyermek a bölcsőben fekszik, nem tudjuk róla, hogy szilárd jellem vagy ingadozó erkölcs, hős vagy istentagadó gyáva ember, szegény, gazdag, egészséges élet vagy beteges szenvedés bontakozik majd ki belőle. Krisztus útján azonban vár ránk a nagy ígéret: hasonlókká leszünk 0 hozzá és meg fogjuk látni Ót, amint van! A hitetlen ember kajánul mosolyoghat erre: Ugyan minek ábrándozni az Isten látásáról, hiszen azt sem tudom róla, hogy van-e egyáltalán Isten. Elég nekem e nagyszerű földi világ gyönyörű tája. Itt van az én igazi hazám. Ezt 16
