Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)

érdekel, amíg gyöngeségemnél fogva hozzá vagyok kötve. De együgyü embernek tartanám a merész pilótát, aki könnyű gépével biztosan száguld az óceánok fölött s közben amiatt aggódik, hogy bölcsőjét nem vihette magával, amellyel terhét csak növelte volna.

És ebben az Isten által beindított örök életfolyamatban a koporsóm sem érdekel... Legfennebb csak köszönettel tartozom majd neki, mert csak a nagy szerencsétlenségbe sodródott emberek átkozhatják el a pillanatot, melyben az első lépést megtanulták. Aki pedig diadalmasan teszi meg pályafutását, az örök hálával gondol vissza arra a nagyszerű erőre, mely útja elején indította őt.

Hiszem az örökéletet, mert hiszek egy Istenben. De az életem kezdetét ép úgy, mint a beteljesülését nem határozhatom meg, mert az Istent nem tudom fölfogni.

Mindaz, amit Istenről, önmagámról s az örökéletről tudok, csak annyi, hogy: az Isten gyermeke vagyok. Ezt pedig tudom, mert látom, hogy mi emberek mindannyian Isten kezében vagyunk. Az a kis töredék, amit a földi életben önmagunkról szemlélhetünk, olyan istenien titokzatos, megrenditően szép és egyszerű, melyhez hasonlót az ember sohasem alkothatott.

Megcsodáljuk a születést és megkönnyezzük a ha iáit. Születés előtt azonban nem tudunk beszélni, gondolkozni, örvendeni és szenvedni, mint .hogy a halál után nem tudunk sírni és

12