Pethő István: Hiszem az öröklétet. A betemetett kutak. Unitárius egyházi beszédek - Unitárius kereszténység 2. (Budapest, 1935)
könnyeket hullatni. Ez a kis élettöredék a földön gyönyörűen hirdeti, hogy: az Isten keze van rajtunk, vagy nevezzétek bárminek e szent titkot, egyetlen bizonyosság, amely végzetesen következik be az, amiről az apostoli levél igy szól: „Szeretettem, most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ö hozzá, mert meg fogjuk őt látni, úgy, amint van.“ Ezt sem tudom elképzelni, hiába kérdenéd, hogy az Istent hogyan láthatom meg, mert a képzeletem erői megtörnek a föld határain, az óceánok túlsó partjain, a csillagok millió sorain, de a napot se tudnám megtagadni s akkor is hinnék benne, ha egy reggel naptalan sötét maradna a máskor fényárban úszó, glóriás kelet... Az Isten felé, ki tudná megszámlálni, hány út vezet. A föld, ez a lélek őserdője, amely tele van millió emberek apró kis egyéni ösvényeivel, nem tud tájékoztatni, mert az emberek útja mind keresztül-kasul viszen rajta. Egymás mellett. Egymástól távol, egymás ellen, egyik a a másikon keresztül igyekeznek a földön az Isten felé az emberek. De az őserdő sokezeréves sötét, dús lombkoronáján egy lombtalan keresztfa elkorhadt törzsének résnyilásán beragyog egy isteni fényű, töretlen napsugár, az emberi életnek rengeteg útvesztőjében az Ur Jézus Krisztus véres ösvénye ez. Nem egyedül 13
