Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
VI. Simén Domokos: A pap az évangéliomnak óltalmazója. Könyörgés és egyházi beszéd
86 És midőn eképpen az unitárizmus szabadokká tette az embereket, e szabadság által egyszersmind biztosítékot is nyújtott nekik a haladásra. Haladás nélkül nincs élet. Az emberi szellem már természeténél fogva a határtalan tökélyek után vágyik; a tudományokban az igazságnak, a cselekedetekben az erénynek és jóságnak, a művészetben a szépségnek, és az érzelmekben a boldogságnak elérésére törekszik. S az a gondolat, hogy az ember e földön csak az előkészületeknél van, és a mit megszerzett, nem egyéb Newtonnal cseppeknél az igazság végetlen tengerével öszszehasonlitva, — valamint a léleknek tudást és szeretetet áhitozó szomja, az előtte álló czél végetlen távola , a test halála után reá váró örök boldogság eszméje , mind ezek a legfontosabb rugói a haladásnak. E haladást Isten végetlen tökélyei gyakorolják reánk, melyeknek hatását a ki megtagadja, az öngyilkosságot követ el önmagán, vétkezik Isten iránt és megtagadja Istent az ő jelenlétében. A keresztény ember, e szerint, a mint leikével az igazság és minden isteni tökélyek felfogásában, megközelítésében elébb-elébb halad ,, úgy magának Istennek ismeretében is abban az arányban gyarapodik. Ennek tisztábban megismerésének, a hozzá hasonlításnak és bírásának eszméje a haladás folyamán, a szív kielégíthetetlen voltánál fogva, fontosabbá, óhajtottabbá és boldogitóbbá válik előtte. Ily haladó szellemű az unitárizmus is. Annak elve: hogy az embernek nem szabad megállani , hanem folytonosan haladnia kell , hogy Jézus szavai szerint „legyenek az emberek tökéletesek, mint a menynyei atya tökéletes*). Az unitárizmus nem hogy nem vet gátat a haladás elé, sőt az erkölcsi szabadságot adja szárnyúi híveinek a gyors haladás eszközlésére. S miként Goethe e szavakkal múlt ki: „több világot, több világot!“ úgy az unitárius ember is csak erre törekszik folytonosan. A lélek ennélfogva csak önmagával rokon eszmékkel, igazsággal táplálkozik. E táplálékot pedig felleli amaz évangeliomi tudományban, a mely a szellemi élet legfőbb feltétele , melylyel Jézus a világ feloszlását akadályozta meg , s a melylyel Isten Jézus által ugyanazon emberi lelkekbe adatta viszsza az igazságot, a melyekbe teremtő munkássága hatodik napján ő maga irta volt be saját kezeivel. Ez igazságok közt, azonban, egy sincs anynyira fölemelő, anynyira átható, mint ama végetlen tökélyü, mindenütt jelenvaló, mindenekre gondot viselő, szerető és jóságos fő lénynek eszméje, melyet ő maga, Isten , igy ha*) Máté 5, 48.
