Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

V. Mózes András: A keresztény felvilágosodás diadala. Könyörgés és egyházi beszéd

53

mezején , s következőleg minden tett avagy lépés, a mi elkövettetik csak botlás; egy-egy gyász mive a lelki vakságnak, a boszuállónak vélt Isten rémes képz'elmeinek nevelésére, s az emberi jóllét és boldogság mélyebb sírba ásására.

Isten észszel áldotta meg, szívvel teremtette és szabádakarattal ruházta fel az embert, hogy ezek által a teremtések milliói felett úr, alkotója képének hordozója s teremtetése nagy czéljának létesítője lehessen; észszel az istenség eszméje keresésére, szívvel annak megtalálására, és szabadakarattal a megtalált Isten felőli meggyőződés szülte érzületek korlátolhatatlan nyilvánithatására.—Hármas kincs ez a teremtés koronájában, s egybevéve a megfelelő alap ugy-e, e büszke elnevezés „ember“?

Oh! de vájjon csak itt a teremtés e dicső adományainál határozódik-e az isteni elnevezés által értett magasztos névnek „ember“ valódi jelentősége ? Korlátoltságában-e egy észnek , mely a természeti ösztön szűk körein felülemelkedni még képtelen , s az istenség nagy eszméjéhez képest csak homályos sejtelem? Kiskoruságában-e egy szívnek , melyet gyermekies érzelme hideg tárgyaknál marasztal, s az igaz Isten ismeretének érzete nem boldogít ? vagy szabadságában azon akaratnak, melynek útjait vakság, önkény és hatalom zárja, hol egy tett minden egyéb, csak .szabadakarat nem?

Oh! nem, érdemes gyülekezet! ily fokaival a teremtés nemes adományainak, teremtetése nagy czélja az emberrel még nincs elérve; rajta Isten képe nem látható, s azon teremtmény, melyet mi ily állapotban embernek nevezünk, nem ember! vagy ha az, akkor nem az elnevezés valódi értelmében; mert lelki életet nem élhet s következőleg sorsa a baroménál alábbvaló.

Az észnek és szívnek , mint egy magasabb tehetség érzékeinek, melyek által a szellemi szépség s magasabb hivatásunk felfogásához eljuthatunk, növekednie kell, a szabadakaratnak pedig, mint az emberi kebel legerősebb talizmánjának, mely az erkölcsi élet hajnala derengésének egyik főtényezője, erősödnie szükség; s csak ott, hol az első széttörve a tudatlanság halálos leplét tiszta ismeret világánál ölelhet földet és tengert; felszállhat a mérhetetlen űr fényhazájába, s valamint a föld tárgyaiban, úgy a csillag-világ milliárdjaiban is a teremtői hatalom egy-egy fény-irására ismer, — a mely teremtőt aztán édes vonzalommal ölel a szív, s létéről és mindenhatóságáról, bölcseségéről és jóságáról szabadon nyilatkozik a lélek ; csak ott ember az