Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
III. Kriíza János: Zsinatmegnyitó püspöki beszéd
34 nak rémuralmi korszakát , mely a magyar fajnak elgyengitését, az unitárius felekezetnek pedig éppen elenyésztését tette volt feladatává, midőn a népek szabadsági szellemvirágainak hervasztó férge, a jézuitizmus, már kénye szerint dulonghatott szerte a polgári és egyházi szabadság új vetésein; de a melyekről az igaz magyar és igaz protestáns lelkű Bocskai István fejedelem diadalmas fegyvereinek sikerűié a nyugati kettős veszélyt még sok időre elriasztani. — Elmondhat vala nem egy szomoritó esetet a protestáns testvérek közepett is olykor gyakorlatba vett hitnyomozás-forma eljárásokról, mutatva itt és amott az unitárizmusra veszélythozólag véghezment eseményekre, a szombatosság ürügye alatt a tisztán unitárius egyházakat is háborgató s gyengítő eljárásokra, felhozva főleg, hogy újból „innovatioval“ vádolt egyházunk elöljárói s képviselői hitök igazolása végett a dézsi hírhedt országgyűlésre lőnek törvényesen megidézve, hol is az állam nagy rostájában hitünk búzája keményen megrostáltatván, csakugyan, a törvényesen megtartandók megtartása mellett, az illetők által használható s megállható gabonának lön elismerve. Mondhatott volna a legbúsabb kedélylyel sokat, oh mi sokat, a magyar nemzet s királyság ellen akkoriban már nagyban készülő gonosz praktikákról. Azonban megemlitheté végül, hogy egyházunk életsorsa Erdélyben az atyafiságos zaklatások s apró kötekedések daczára mégis türhetőleg folyhatott, anynyi más külföldi, sőt magyarhoni protestáns testvéreink sorsához képest, a kik keresztény nevet hordó emberektől oly pogány üldözéseket kelle hogy szenvedjenek. így történhetett, hogy e kisebb magyar hon kedvezőbb viszonyainál fogva teljes szabadságunk volt Lengyelországból kiüldözött s minden javaikból kipusztitott unitárius hitrokoninknak e honban vendégszerető keblet s hajlékot nyújthatni. S tovább a második század évfordulóján, az 1768-ik évben, egyházunk akkori főpásztora, a szelíd és eszélyes lelkű Aghlstván, ha netán egy ily közgyűlésben, vagy érzelmei és sérvei szabadabb kiönthetése tekintetéből egy! meghitttebb baráti körben megemlékezett volna az egyházi létünk második századja alatt lezajlott viszontagságos eseményekről, mily gyászos krónikát rajzolhat vala a mostoha sorsnak kegyetlen csapásairól, a melyek miatt egyházunk irgalmatlanul megkínzott teste még akkor is mind vérzik vala, közel lévén ellenségeink hite és terve szerint a lassudad elsorvadáshoz , fel-felszaggatva mégis a vérző mély sebek azon időtájatt is több vidéki templomaink ellen folytatott keresztes hadjáratok s ekklézsiáinkat s belső embereinket
