Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)

VII. Kríza János: Új papok felszentelésekor püspöki beszéd

lelkében az Öntudat: előbb és mindenek előtt vagy te oh lelkész, a hivatalodé, egyházadé, a gondod alá bízottaké, s csak ha ezek irányában megtetted a mit tenned lehetett és kellett, azután vagy te a magadé, saját házadé, csak ezután űzheted külön foglalatosságidat és szenvedélyeidet. A népnek követelései nem mindig lehetnek biztosan vezető irányadóink, már csak ez a név: hallgatók, inkább arra vonatkozik, hogy szép beszédeket hallgassanak, és ha hallhatnak, azontúl a papnak templomon kívül tenni kellető kötelességeivel szemben könynyedén hallgatnak, csendességben vannak. Annál inkább kell a lelkésznek magának az önszigort gyakorolni, s szemei előtt példányul mindig ama jó pásztort tartama, a ki „körül járt mindenekkel jóltevén“ a kinek legfőbb foglalkozása a kifogyhatlan sok testi és lelki szükséggel és nyomorral küzdő nép gondozása volt.

Minél kevésbbé ellenőriznek és ellenőrizhetnek minket a templomon kívül teendőkre nézve törvényeink, elöljáróink, annál inkább szükséges, hogy a lelkiismeret, hogy mi magunk legyünk saját magunknak ellenőrei, felvigyázói, szüntelen emlékeztetve: a te gyülekezeted, az Istentől reád bízott lelkek érdekeinek előmozdítására szentelendő erőd és időd legjava; azoknak üdvét, jóllétét mindig sziveden kell hordoznod, azon gondolkozván: hol és miképen lehetsz üdvös hatással valamely hived lelkére, hol lehetsz indítója és eszközlője valamely jónak, hasznosnak, kinek van szüksége a te tanácsodra, a te intésedre, segélyedre és vigasztalásodra.

A lelkipásztorság az a hivatal, a melyre bizonyára nem elég a csupa szokásos törvényszerűség; fődolog itt, nem az hogy: mit kívánnak az emberek tőled? hanem mit kíván tőled a te Istened, a te Urad és birád, a kinek számot kell adnod sáfárságodról. A törvény betűjét az utolsó jottáig teljesítő pap, a ki egyetlen isteni tiszteletet sem mulaszt el önkényüleg, gondosan elkészül minden beszédre, még korántsem nevezhető Isten szive szerént való, a Jézus szellemében munkálkodó valódi lelkésznek. Hogy azzá lehessen, sokkal többet kell tennie, mint a mit a canon szigorúan eléje szab, s a minek elmulasztásáért felelősség alá vonathatik. Az igazi canon, sinormérték itten ez: „A kinek sok adatott, attól sok is kéretik elő, és a kinél sokat tettek le, többet kérnek élőtőle. — A ki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, az bűnös.“ Szóval, a lelkészi hivatal, minél szélesebb és szabadabb a munkássági köre, annál szigorúbb lelkiismeretességet kíván. Távol a szűkkeblű törvényességtől, szükség itt mintegy magosabb szárnyalatot venni, az elérendő