Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
VII. Kríza János: Új papok felszentelésekor püspöki beszéd
99 nyomor láttára az emberek nagy barátjávaligy szólhat: keserülöm, sajnálom a népet. Az ismeretes mondat szerint: a kebel az, mely ékesszólóvá teszen; az érző kebel, a melegen érző szív az, mely kedveseink, mely a nép szivét megnyitja nekünk, — ez a bűvös veszsző, a melylyel embertársainkra, hiveinkre meginditó hatást gyakorolhatunk, — s kéréseink, intéseink, tanácsaink és vigasztaló szavainknak befogadást és sikert szerezhetünk. Egyedül a szives szeretet kész arra, hogy mindenkinek szolgáljon, egyedül az áldoz fel minden kényelmet, élvezetet, haszonérdeket; nem kérdi soha: „mi lesz ezért jutalmam?“ s akkor sem lankad buzgóságában, ha olykor félreismeismeréssel, rágalommal találkozik; újra, meg újra kiveti hálóját a mélyre, Péternek erős bizalmával, felkeres és megragad minden alkalmat arra, hogy javitólag folyhasson be egyes lelkekre s az egész gyülekezetre, buzdit, erősit, és vigasztal, a hol csak módja van benne egy szóval, munkálkodik, mint az Ur Jézus, mig nappal vagyon. További jellegéül a lelki pásztornak bizvást tehetem az ö n s z igort, azt a közönségesen folj ül emelkedő, hogy úgy nevezzem, ideális törekvést. A lelkipásztornak is, mint minden egyéb hivatalnak megvannak saját kisértetei. A lelkész — a mint illő is elmélkedő, legalább hivatalához képest elmélkedni tartozó emberhez — sok szabad, üres idővel rendelkezik, többel talán, mint bármely más hivatalbeli. Egy ép és egészséges, csak közepes eszü, gyakorlott lelkészre nézve nem lehet nehéz vasárnapokon egyszer vagy kétszer föllépni, hétköznapokon a szokott imákat elmondani vagy elolvasni, s olykor egy vagy több keresztelést, esketést, vagy temetést elvégezni. De éppen e szabad, üres óráknak számosabb voltában rejlik rá nézve nem csekély kisértet, az t. i. hogy idejének szabad használatához annyira hozzá szokhatik, minélfogva nem örömest szakitja félbe valamely megszokott, kedvencz foglalkozását, időtöltését — s tán tanulmányát — oh ez ritkábban történhetik! — nem minden önmegtagadás nélkül, s tán csak kényszeri módra megyen hivatalos mánkájára — értem itt nem annyira a prédikálást, mint a lelkipásztori gondra tartozó tevékenységet. — Miért ne tenném Ai, ez őszinte vallomást, a mire az önmagámon úgy, mint másokon szerzett tapasztalásim kényszerítenek. Ennélfogva már minél kevésbbé lehet törvény által kiczirkalmazni azt, a mit az Ur lelki nyájának gondviselőjétől ez vagy amaz esetben a kötelesség, a lelkiismeret követel: annál inkább kell maga felett őrködnie, hogy azt, a mit szigorú törvény szerint tőle megkivánni nem lehet, el ne mulaszsza, hanem hogy fényes állócsillagként világoljon 7*
