A Magyarországi Unitárius Egyház 1903. augusztus hó 23-24-ik napjain Vargyason tartott Zsinati Főtanácsa alkalmából mondott imák és beszédek (Székelyudvarhely, 1903)

7

ezekben az emelkedés és hanyatlás folytonos váltakozása: mint megannyi futó álomkép tűnnének föl és repülnének tova nyom nélkül mielőttünk, ha nem éreznők az azokat kormányozó erkölcsi hatalom munkájának viszhangját saját bensőnkben. Ez érzet nyilvánítja ki előttünk ama viszonyt, mely Istent nemcsak az emberhez, hanem mindennemű teremtményéhez erkölcsi kapcsolattal fűzi; és e viszony nélkül, mely egyedül alkotja meg a világmindenség összes jelenségei között az összhangot, a czéltudatosságot — minden élet csak mint merő szeszélyes játék állana lelkünk előtt. Oh, az az erő, mely előhívja az életet, tovább vezeti és fenntartja azt, előttünk nem mint puszta hatalom áll, kinek akarata teljesítését csak a kényszerűség vezeti, hanem mint erkölcsi fensőbbség, ki teremtményeivel egy a lélekben, ki összes hatalmát teremtményei iránt a szeretetben nyilvánítja ki.

Ez a szeretet sugárzik ki mindenütt, a hol csak életet képzelhetünk. Ez a szeretet ád értelmet mielőttünk a teremtési munkálatnak, melynek semmi egyéb czélját nem látjuk más oldalról, mert emberi tudásunk szerint nem képzelhetünk teremtő erőt, mely megalkotna, fenntartana, sőt tökéletesítene bármely életet, melyhez bizalma, szeretete nincs. Az általános öröm érzetét látjuk mindenütt az élet élvezetén, mely szépségeiben annyira gazdag és változatos; az általános remény érzete támad fel a földi enyészet és pusztulás láttára, melyekbe a gondviselés egy uj élet magvait hinti el. A növényi öntudatlan fejlődés, az állati ösztön, az emberi öntudatos törekvés, külömböző irányú változataikban mind megannyi tükre ama hatalomnak, melynek gondviselése a mindenek iránt mutatott szeretet alapján áll. És sehol a világrendszerben nem találunk egyetlen nyomot, mely e tekintetben az Isteni részrehajlásra vezetne. A mennyi változatú élet, mindenik fejlődik, tökéletesedik és tölti be rendeltetését a saját maga utján ; s viszont egyetlen életben sincs fejlődés, mely nem a nagy egész tökéletesedési czélját fejezné ki — mert ama gondviselő szeretet, mely mindeniknek kiszabta útját, magaviseletében változatlan és örök. Csak ilyen alapon képzelhető egy erkölcsi rend, melyben minden rendű élet egy közös központ felé való törekvésében érvényesülhet.

Mely más alapon tudnók mi megérteni azt, hogy azok az életek, melyekben az egyéni törekvésnek semmi nyomát sem lát