Ferencz József: Egyházszertartási dolgozatok (Agenda) (Budapest, 1878)
Első rész: Keresztelésiek
37 jr Idő előtt született kisdednél. Bölcsességnek és kegyelemnek Istene ? A te segítségül hívásoddal kezdjük e vallásos ünnepélyt. Tedd üdvössógessé azt e kisded családi körre nézve s jó szándékunkat támogasd isteni segedelmeddel. Amen. a Az Ur nem hagyja el övéit.» E gondolat foglalkoztatja telkemet, Keresztény Atyámfiái! valahányszor hivatalom egy a mostanihoz hasonló kötelesség teljesítésére szólít; valahányszor egy újszülött előtt állok, kit szerető szülők, hű rokonok és jó barátok koszorúja vesz körül; valahányszor vidámsággal és megelégedéssel van összekötve a keresztelési szertartás. Engedjétek meg azért, hogy e gondolat legyen ez alkalommal is a vezéreszme, mely szavaimnak és érzelmeiteknek irányt adjon, annyival inkább, mert úgy tetszik nekem, hogy ez esetben kétszeres okunk Van meggyőződni arról, hogy ((az Ur nem hagyja el övéit!» Ti kedves hallgatóim ! egyszersmind barátim és e ház baráti lévén: tartózkodás nélkül, a legbizalmasabban vélek szólhatni hozzátok. Midőn e kisded születése felől hirt vettünk s meghallottuk, hogy a szülök karjai még nem voltak kitárva elfogadására, mert hamarabb megérkezett, mint várták volna: nemde mindnyájan megdöbbenénk s mint a szent lélek által meglepett tanítványok aggódva kérdezők magunktól: «Vájjon mi lészen ebből ?» Még a szokásos üdvözletekkel sem siettünk a szülőknek részvétünket nyilvánitni, hanem vártunk — vártunk napokat és heteket s ekkor is az édes apa homlokán nem láttuk azt a vidámságot, melyet arra a szülői öröm szokott festeni, az édes anya nem sietett gyermekét bemutatni, általában mindkettöjök boldogságából hiányzott valami, tekintetök el volt borulva, mintegy azon gondolat nyomása alatt, vájjon bölcső hetyett ne koporsóról gondoskodjanak-e kisdedök számára ! S ime, a gyermek nem csak él, de mondhatni annyira fejlődött, hogy az édes anya nem tekint rá többé fájó érzéssel, hanem mosolyog megtelt arczánalc, égő kis szemében saját lelke tüzét, ajkain a rózsa élénk pírját látja; az apa karjaira veszi s az egykori szánalom helyett bámulja kedves élénkségét. Itt állunk mi is, nem VII.
