Tolnavármegye, 1909 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 5. szám
XIX. éviül vain o. szám Szekszárdi. 1909 január 31. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ér: Egész évre Fél évre Negyed évre Egy szám ára 12 korona. 6 > 3 > 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó, hivatalon kiről elfogad a tolnkr-föle könyvnyomda és papirkereskedes r.-t. Szekszárdon. Egyet szamok ugyanot kaphatók. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. >feir jelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiaJóhivatal : Szekszárdon. Vármegye utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-*xám 18. — Kia d óh i v a** I i telefon-szám II. _ , , ... . ' Förounkatars : Felelős szerkesztő e* laptulajdonos: Dr. LEOPOLD KORNÉL FÖLDVÁRI MIHÁLY. Kéziratok nem AUdcuak A lap szellemi részét illető kői- í lemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály azerini számittatnak. A „Ne temere “ A csütörtöki rendkívüli megyei köz gyűlésnek egyik legérdekesebb tárgya Deb- reczen átirata, mely a «Ne temere» kezdetű pápai dekrétumra vonatkozik. E pápai dekrétum érvénytelenítése céljából Debreczen szab. kir. város feliratot intézett a kormányhoz és az országgyűléshez és a társtörvényhatóságoktól e feliratának támogatását kéri. E kérdéssel már számos törvényhatóság foglalkozott és ezzel országszerte a vita központjába került a vegyes házasságok kérdése és ezzel együtt a felekezeti érzékeny- kedések egész sorozata, melyek parancsoló- lag követelik, hogy ez ügy az egész vonalon a legnagyobb tapin'attal kezeltessek. De bármily körültekintők legyünk is, ki ktll jelentenünk, hogy a «Ne temere» kezdetű pápai dekrétum, mint amely egyoldalú és önkényes intézkedéssel felforgatja a vegyes házasságok eddigi érvényes rendjét és azokat bizonyos, a dekrétumban megszabott feltétel: a gyermekek vallására vonatkozó reverzális adásának teljesítése nélkül törvényteleneknek és a házasságból született gyei me keket is törvényteleneknek bélyegzi, épenséggel nem alkalmas a felekezet-közi béke és egyetértés fentartására és ápolására, amire pedig hazánkban feltétlenül szükség van és pedig ma nagyobb mértékben, mint valaha. Nem kutatjuk ezúttal, hogy mely okok késztették a szentszéket e dekrétum kiadására, csak azt tudjuk, hogy a magyar társadalom a vegyes házasság intézménye nélkül el nem lehet és hogy annak mai érvényes és törvényes szabályozása évszázados vallási villongások és harcok eredménye, amelyet a szentszék is elismert és hozzájárulásával megerősített. Az is kétségtelen, hogy bármint rendelkezzék ezen, vagy más pápai dekrétum, annak rendelkezései nemcsak, hogy a nem ; katholikus felekre, mert azok a katholikus egyház joghatósági alá nem tartoznak, ki nem terjedhetnek, de azok alkalmazása, amennyiben, mint a „Ne temere“, ellentétben állanak az állami tételes törvényekkel, legfeljebb odavezet, hogy a felekezetek között fenálló békés egyetértést ok nélkül megbolygatja és meglazítja. Nem szenved továbbá kétséget, hogy a magyar állam há- zasságjogi törvényeit sem befolyásolhatják és nem is befolyásolják a pápai dekrétumok. Így állván a dolog, a »Ne temere« kezdetű pápai dekrétumot lényegileg inkább akadémikus jellegűnek tekinthetjük, melynek éle azon katholikusok ellen irányul, kik a dekrétum rendelkezéseihez nem alkalmazkodnak, e. eket bélyegezvén törvénytelen házasságban élőknek, gyermekeiket pedig törvényteleneknek. Azt .lehetne mondani, hogy e dekrétum lángpáilós akar lenni, mely- lyel a szentszék a katholikus egyházjognak nem engedelmeskedő híveit ki akarja üldözni a katholikus egyház kebeléből és ki is fogja üldözni, mert az — emberi számítás szerint kétségtelen, hogy az életviszonyaik, vagy szivök vonzalma folytán vegyes házasságra utalt katholikusok inkább kiválnak egyházuk- 1 bői, semhogy magukat és gyermekeiket meg- j bélyegezni engedjék. Tekintve azonban, hogy J a házasság életközösség és hogy a házaság elbírálása és értékelése egy államban nem történhetik a különböző felekezetek egyházjoga alapján, helyesebben mondva: egy vallásfelekezetnek sem lehet oly joga, hogy az állami törvények szerint érvényes házasságot törvénytelennek nyilvánítsa és bélyegezze, nemcsak a felekezeti béke és egyenjogúság, hanem állami szempontokból is feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy a kifogásolt pápai dekrétum érvénytelenítése tárgyában a kormány és törvényhozás megkerestessék. Hazánkban a vegyesházasságok intézménye évszázadok óta meghonosult inár és ezen házasságok törvényessége ellen a katholikus : egy láz a múltban soha semmiféle kifogást I nem emelt. A társadalmi és vallási békét ftnekestől forgatná fel a pápai bullának gyakorlati alkalmazása. Maga a katholikus főpapság is belátta, úgyszintén a kormány, : hogy ezen dekrétumnak Magyarországom való életbeléptetése szomorú vallási és családi összeütközéseknek lehet előidézője és maguk fordultak a szentszékhez a dekrétum hatá- : lyon kívül való helyezése érdekében.. Remél- I jiik, hogy ezen két legilletékesebb faktor közbenjárásának meg lesz a kívánt hatása. I és Magyarország megszabadul egy retográd irányzatnak végzetessé fajulható szerencsétlen következményeitől. Tolnavármegye nemes hagyományai, -a vallásfelekezeti béke és egyenjogúság tiszteletében és megőrzésében tanuitott múltja alapján bizton hisszük, hogy ebben a kérdésben — ha az már fölvettetett és napirendre tűzetett — Debreczen kezdeményezését támogatni fogja. TARCA. Molnár Ferenc. Irta: Krammer Zsófia. Mikor Molnár Ferenc nevét említik a társaságokban, mindenki az „Ördög"-re gondol. Én nem. Én előttem egy csomó édes, mosolygó, vagy komolykodó gyermekarc jelenik meg; körülkerített, nagy üres telek; vidám, nap fényes majd lélekbe markoló kép: a „Pál-utcai fiuk". Felnőttek közül talán kevesebben ismerik, mint abban a kis világban, amelynek Íródott. Pedig megérdemli, hogy a kezünkbe vegyük. (Hogy aztán aki felvette, le sem teszi, amig a vegére nem járt, az ismét más rovat alá tartozik.) Múltkor Pesten jártam és véletlenül dolgom akadt a Pál-utcában. Mentem végig, befordulva a József-körutról és kerestem a „grund"-ot. Ködös idő volt, szitált az eső, valami a nedves szomorúságból ráborult a lelkemre, ráült a kedélyemre. És lestem valakit. Azaz nem is egyet. Egy csomó gyereket, akik előbukkannak valahonnan. A farakások mögül. Homokot szórnak egymás ellen. Vidám „hurráh“ kiáltásokat vártam. Egy komolykodó, okos arcú kis fiút, aki az egész leikével beleveti magát a küzdelembe. S egy gyenge, sápadt gyermeket, aki betegen, lázasan eljött védelmezni kedves helyüket, mindenüket, a hazát: a „grnnd‘‘-ol. Nem volt már ott egyik sem, s mégis láttam őket. Ebben a csendés utcában nem mozdult semmi, ami álmodozásomat zavarja. S előttem állt az egész kép, megleptek a gondolatok, elárasztottak az érzések. S visszafelé haladva az Üllői-útról bementem a Rákos-utcába, belestem a kapuk alá, hogy itt lakik-e az öreg Nemecsek szabómester, aki szomorúan öltöget egy urnák a kabátján, melynek el kell készülnie, hogy kiteljék belőle a fia temetési költsége; azé a kis sápadt gyermeké, aki a szobában delirál, mig ő szálra-szálat ölt és csak belülről mer zokogni — mert a nyomorultnak, a szegénynek még a fájdalmat enyhítő könnyei sem folyhatnak szabadon — nehogy a kényes Csetneky úrnak a duplasorgombos kabátja bepiszkolódjék. Annak a szőke kis fiúnak a temetési költsége, aki meghalt a „grand“-ért. Megsajdult bennem valami. Néztem a gomolygó szürke ködöt, a szitáló esőt, elnéztem a házak fölött s a lelkem ismét visszatért a Pál-utcába. És azt hittem, hogy a kis Bokát látom szomorúan odatámaszkodni a farakásokhoz, amint nézi azt a helyet, amely számukra örökre elveszett, bár mindent megtettek érte, bár győzedelmesen megvívták a maguk kis csatáját, hogy azután — mikor már mindent áldoztak :—: náluk sokkal hatalmasabb erő, a rohanó, a haladó Élet foglalja el. Azután Molnár Ferencre gondoltam. (Az ember szinte megszokta, hogy a munka mögött az Íróját keresse.) Vájjon mennyit adott bele a maga élményeiből, vájjon mennyit adott bele önmagából. Egyik gondolat a másikat kergette. Összevetettem a »Pál-utcai fiuk-at az * Ördög *- gél és kerestem bennük az irót. Melyik ő ? Hol találom meg? Abban a munkában, mely szellemesen, l'ensőségteljesen kikacagja az erényt, az az asszonyi, férfi tisztességet, mely nyilván hirdeti, hogy a mi pár milliós évünkkel kicsinyek, semmik vagyunk a szeretetre, a «világ a kedves komiszaké.» S mindezt úgy mondja el. hogy önkénytelenül rábólintunk : igen, ez az, ez az! Sutba minden nagyképűsködéssel, sutba a frázisokkal, a hangosan erényt hirdető szóval: « Voilá a világ a kedves komiszaké.» És csodálatos, nem tudtam ebben megnyugodni. Valami mást kerestem, valami mást kutattam. Valamit, amiber, a ,,Pál-utcai Jink" szerzőjét találom meg. Azt az irót, aki odaállítja a kis Bokát, szomorúan meglátni az Életet. Odaállítja, miután rajongón, lelkesen végig küzdött egy harcot — igaz, hogy kicsiny gyermekharcot, de nekik felért a nagygyal, a fenségessel — hogy végül tehetetlenül leeressze a kezét az Élet előtt, amely a maga nagy kegyet- lenségevel eltörli a küzdelem célját, leveti, leigázza, maga alá gyűri őket. Es megkérdeztem magamtól: vájjon melyik Molnár Ferenc.- Azé aki fölényesen szemébe kacag az Életnek, vagy aki szomorúan bevallja: a Sors, a Véletlen, mely az Életet teszi erősebbnek mindeneknél. És ime: egyszerre feltűnt a kapocs a kettő között. E két munkában, mely első pillanatra oly végtelenül ellentétes lelkületet árulel, hogy szinte kérdezni szeretnők : egy és ugyanaz irta-e, megtalálni véltem az egy eszmet, az egy lelket, megtalálni véltem az irót. Hiszen az
