Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-01-07 / 2. szám
XVI. évfolyam. 2. szám. Szekszárd. 1906. január /. 1 Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 > Negyed évre . . 3 » Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetéseket da hirdetéseket a kiadó- hivatf.lon kiről elfogad Molnár Mór könyvnyomdája ds papirkereakedése Szekszárdon. Egyes számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Meg-jelen minden vasár-nap. Szerkesztőség és kiaJóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-szám 18. — Kiadóhivatali telefon-szám II. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatársi Dr. LEOPOLD KORNÉL. FÖLDVÁRI MIHÁLY. Kéziratok vissza nem adatnak! A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. r Államnyelv és világnyelv.* Irta Bartal Béla. Most, hogy a kommandónyelv kérdése :a közös hadseregben fenekestül felforgatta az országot, itt az ideje, hogy saját portánkon is söpörjünk és felvessük azt a kérdést, mit tettünk, mit mulasztottunk mi magunk az államnyelv érdekében? A magyar mise érdekében például, melynek eszméjét már három évtized előtt a katholikus autonómiai kongresszuson Bartal György vetette fel, azóta csak György Endre buzgóikodott, de már a koalíció lelkes hívei részéről ez irányban eddig egy árva szót sem hallottunk. Az állami felügyeletnek az iskolában való nagyobb érvényesülését megakadályozta a felekezeti féltékenység. Pedig a nyolcvan vezényszóra fordított agitáció egy tizedrésze is elég lett volna ez irányban az államnyelv érvényesülésére nagyon becses eredményeket teremteni. Közoktatási budgetünk megvitatása épp oly felületes volt mindig, mint a gazdasági tárcáké. De legfrappánsabb a diszparitás, az államnyelv érvényesülése dolgában, ha annak helyzetét középiskplai rendszerünkben vizsgáljuk. Egy nyolcosztályu magyar gimnáziumban a 8 osztályban hetenként összesen 30 órát fordítanak a magyar nyelvre, a latinra 44-et, a görögre 19-et, más szóval, ■csak negyven héttel számítva az iskolaesztendőt, az államnyelv tanítására jut évenként egy ezer kétszáz, a holt nyelvekre pedig ketezer'otszázhusz óra ! Egy országban tehát, melynek lakossága felét idegen ajkú polgárok teszik ki, azokban az ' iskolákban, melyek a vezető középosztály kiképzésére vannak hivatva, első helye?i áll a holt nyelvek tanítása és nem az államnyelvé. A sváb, tót bunyevác ifjút 63 órán át tanítjuk latin és görögre s csak 30 órán át magyarra. Hol van itt az államnyelvnek annyit emlegetett szttvereni- tása? Jajgatunk azután, hogy a német altdeutsch, a tót pánszláv, az oláh flu dákorománná lesz; de hogy mennyi része van ebben, az intelligenbiát tekintve, annak, hogy éppen a holt nyelvek miatt középiskoláinkban nem tanulhatnak meg tökéletesen magyarul, azzal nem törődünk. Volt értelme a latinnak tanrendszerünkben, a inig világnyelv, kulturnyel és diplomáciai nyelv volt s a mikor, éppen mert annak az életben is mindenki hasznát vehette, mindenki meg is tanulta. De pótolhatja-e ma a holt nyelvek által elért haszon azt a kárt, mely belőle az államnyelv, a világnyelvek és közgazdasági ismeretek visszaszorítása révén származik? Ugyanazok a hazafias férfiak, akik bizonyára mind hazaárulásnak tartják az idegen vezényszót, mint dogmát védik a holt nyelvek tanítását, mert a latin nyelvet a nyelvoktatás nyelvtani részére és a klasszi- citás elérésére alkalmasabbnak tartják saját nyelvűknél, a magyarnál! * Av. érdekes közlemény megjelent «Az Újság» december 29-iki számában. A Szerk. Ami a latin nyelvnek pedagógiai értékét nyelvtani szempontból illeti, ez, még ha a magyar nyelvvel szemben tényleg fennállana is, csak akkor érvényesülhetne, ha a latin oktatás a többi nyelv oktatását megelőzné, de nem érvényesülhet, ha azok oktatásával párhuzamosan történik. De különben, a nélkül, hogy a szumir komáskodás bűnébe esnénk, bátran állíthatjuk, hogy a magyar nyelvet éppen egyszerű szerkezete teszi, a mellett, hogy ezt a tanuló már ismeri is,, sokkal alkalmasabbá arra, hogy a nyelv- és mondattan teknikáját elsajátíthassa. A latin nyelv második állítólagos haszna: a klasszikusokkal való megismerkedés és az ez által elérendő klasszicitás szintén nem éretik el, mert az a kis latin «berlitzezés», a mit a tanulók nyolc év alatt elérnek, sem a klasszikusokkal nem ismerteti meg őket, sem a klasszicitást nem fejleszti és mindkét irányban sokkal nagyobb eredményeket érnénk el itt is, ha azokat a klasszikusokat a magyar klasszikusok — Berzsenyi, Kölcsey stb. — magyar fordításaiban ismertetnék meg az ifjúsággal. Kis nemzetek a nagy világhatalmak mellett csak úgy állhatnak fenn, ha egymással szövetkeznek, többet, olcsóbban és jobban dolgoznak, mint a nagyok s erejüket nem forgácsolják, hanem koncentrálják. A nyelvkérdésre is áll ez a tétel: A nyelvoktatásnak nálunk csak két célja lehet: az államnyelv terjesztése és egy világnyelv elsajátítása. Vétek az ország, a nemzet, de az ifjúsággal szemben is, ha még a mostani nemzedéket is, melynek Amerika és a sárga faj versenyével szemben kell majdan a nemzetet fentartania, lateinerek- nek neveljük, a helyett, hogy inkább ame- rikáner-eket és japáner-ekét nevelnénk belőlük. Igaz, most a közoktatásügyi minisztérium a görögöt mint érettségi tárgyat eltörölte ; de már a latinnal még azt sem merte megtenni, hogy, különösen nemzetiségi iskolákban, a magyar nyelv jó eredménye a latin nyelvben való elégtelent ko?npenzálhassa. De mindez ma már elégtelen, a holt nyelveknek ma már csak a szemináriumokon, tanárképzőkben és egyetemeken van helye, a középiskolákban nincs. Ezeknek az életre kell előkészíteni, itt csak az államnyelvnek és világnyelvnek lehet helye. Múlt évben egy japán tanár itt járt Magyarországon, hogy selyemiparunkat és fonógyárainkat tanulmányozza, melyeket — mellesleg mondva — csak e két év folyamán megnéztek muszkák, a tonkini francia kormány megbízottja, a brazíliai és perui kormány emberei, de amelyeknek eddig egyetlen, a magyar iparért és önálló vámterületét lelkesülő és kesergő státusférfiu- hoz vagy honatyához sem lehetett szerencséjük. Ez a japán ur kérdésemre, hogy milyen nyelveket tanítanak a japánoknál, azt felelte: »Englisch für den Handel,— deutsch für die Wissenschaft«. A mi 63 latin-görög órás tanrendszerünkben az angol nyelvnek 4na sincs még helye. A német nyelv tanítása pedig szintén ; nem tisztán a praktikus cél szempontjából | történik. Aránytalanul nagy időt szentelnek a német irodalomra, melyet pedig teljesen elegendő volna a világirodalom keretében tárgyalni. Éppúgy teljesen felesleges nálunk a német betű tanítása. Ha a német kiadók tudják, hogy a külföldön csak a magyar (latin) betűkkel nyomtatott könyveket veszik, mind áttérnek ennek használatára. Sokkal fontosabb dolgokra fordíthatnék azt az időt, melyet a német és a nemzetiségi iskolákban a cirill betűk tanítására fordítunk, melyek épp úgy idejüket múlták, mint a holt nyelvek maguk. Egy felvidéki faluban a biróválasztás- nál a lőszoigabiró jelölése felett felbőszült tót atyafiak, hogy a jelenlévő íőszolgabiró meg ne érthesse őket, elkezdtek — angohd tárgyalni! A főszolgabiró annak idején bizonyosan tanult latinul, de világnyelv dolgában a tótjai jobban állnak, mint ő. Katonáéknál preterálják azt, aki magyar ezrednél a magyar nyelvet nem tudla. Hogy tud-e latinul vagy görögül, azt nem kérdik. A magyar állam iskolájában éppúgy megbuktatják azt, aki nem tud latinul, mint azt, aki az állam nyelvét nem tudja. Hol van itt a »paritás« és a »szu- verénitás«? — A debreceni eset. A debreceni «főispán fogadtatás» hosszú időre foltot ejtett a «cívisek» jó hírnevén. Kovács Gusztáv volt pénzügyigazgatót a király Hajduvármegye és Debrecen szab. kir. város főispánjává kinevezvén, a főispán, aki ellen a debreceni koalíciósok a társadalmi boykottot kimondották és gyalázkodó, lázitó tartalmú hirdetményeket ragasztottak ki az utcasarkokon — titkára kíséretében vasúton minden előzetes óvó-intézkedés megtétele nélkül Debrecenbe utazott hivatala elfoglalása végett. A főispánt több száz főnyi, leginkább intelligens elemekből álló, perron-jegyes tömeg várta a vasúti állomáson. A tömeg a vasúti kupét megrohanta, a főispánt -- aki idős ember — erőszakkal kivonszolta, pofozta, rúgta, taposta, ütlegelte és egy napok óta e célra készen tartott, gyalázó fölirattal ellátott halottas kocsira dobta, hogy azon végighordozza a város utcáin. A kocsiró1 szabadulni akaró főispánt fokosokkal agyba főbe verték, rajta 42 kisebb-nagyobb sebet ejtve. A félig agyonvert főispán a város belsejében valahogyan — könyörülő emberek közbelépésével — megszabadult kínos helyzetéből és ápolás alá vétetett. Állásáról nyomban lemondott és a legelső vonattal Budapestre családjához visszautazott. Erre az utálatos eljárásra nincs szó tisztességes ember szótárában. A törvényhatóságok- j nak meg van a módjuk és joguk ahhoz, hogy az imparlamentáris kormány által nyakukra kül- | dött főispánnal szemben állást foglaljanak ha kell, a passziv rezisztencia összes fegyvereivel. De azt hisszük, hogy a «debreceni példa» sehogy sem illeszthető be a «passziv rezisztencia> fogalmába. Értjük, ha a törvényhatóságok nem «installál»-nak, ha a törvényhatóságok úgy alkalmazzák a «passzív rezisztenciát», hogy egyetlen bizottsági tagjuk sem jelenik meg — amint Abaujban történt — az installáló gyűlésen, avagy ha ott megjelennek is, de óvás emelése után eltávoznak. Ez komoly, férfias, méltóságos és tisztessséges eljárás. De tettleg inzultálni, fokosokkal bántalmazni, csufonclárosan megbélyegezni a király által kinevezett főispánt — egy védtelen öreg embert, utálatos, Iova- giatlan, törvénytelen dolog. Érzik ezt már a debreceniek is, mert a jóléti bizottság a gyalázatos tett elkövetése után plakátokon figyelmezteti a népet, hogy eljárása nem illik bele a j passziv rezisztenciába és hogy tartózkodjék a
