Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-26 / 13. szám

13. szám. IX, évfolyam. Szegzárd, 1899. március 26. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: Egész évre . . 6 írt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I > 50 » Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó­hivatalon kívül elfogad Kramraer Vil­mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulujdonos : Dr. LEOPOLD KOH1TÉL.. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz' lemények, valamint az előfizet tések és a hirdetések is a szer­kesztőséghez intézendők. Segédszerkesztő . j| Hirdetések mérsékel'en megállapított <—11 . TSTTTtT V tl'L'lPT1TSTP 3 árszabály szerint számíttatnak. Önkormányzat és közigazgatás. A küzdelem századai alatt a vármegye volt az a bástya, a mely mögé elsáncolta magát a nemzetet fentartó osztály s az ősi jogon, a hagyományokon felépült kiváltsá­gokon megtörött a magyarság ellen irá­nyult minden merénylet. Midőn az országos ügyekben nem ér­vényesülhetett a nemzet akarata, a várme­gyébe vonult vissza a nemzeti közszellem s ott ápolták, tartották fenn s onnét tört ki az a súlyos megpróbáltatások napjaiban. Szent emlékek fűznek bennünket a vármegyéhez s hogy mennyire összenőtt ez az intézmény a nemzet gondolkodásmódjával, bizonyítja az, hogy minden ember e széles hazában egy szükebb hazát is ismer: vár­megyéjét. Ne csodáljuk, hogy azok, akik a megye hagyományainak örökösei, nem várják öröm­mel azt a pillanatot, a mely a legsarkala­tosabb jogot, a tisztviselők választásának jogát eltörli s ezzel együtt a megyei ön- kormányzatot lényegében megszünteti: de ne keltsen senkiben bámulatot az sem, ha az ország lakosságának legnagyohb része s ezek között első sorban a vármegyék tisztviselői a legsürgősebb állami feladatnak tekintik azt, hogy a központi hatalom a közigazgatást az egész vonalon a kezébe vegye. De ne gondoljuk, hogy ennek az oka a személyekben, talán a vezetőkben rejlik. Az intézmény maga követeli, hogy a változott feladatoknak megfelelő rendszer­rel helyettesitsék, mert az önkormányzat a közigazgatás céljait ma már megvalósítani nem képes. A kor iránya minden téren a centrali­záció, az erő és hatalom összesítése; de a központosítás felé való törekvés szükség­szerű követelménye azon óriási feladatok­nak, a melyeket ma az államoknak meg kell valósitaniok. Minél nagyobb körben egyesittetnek az erők, annál célszerűbben lehet azokat megosztani; minél kisebb kör van a saját erejére utalva, annál nagyobb erőfeszítést igényel a közcélok megvalósítása s annál nagyobb lesz a különbség az egyes vidé­kek administratiója között. A gyakorlat mindennap megerősíti az elméleti deductiót. Nézzünk végig az országon s a leg­első pillanatra szemünkbe ötlenek a szélső­ségek. Vannak kitünően adminisztrált vár­megyéink, mert gazdagabb megyék nagyobb áldozatot hozhatnak s vannak ismét olya­nok, a melyekben csak formája van meg a közigazgatásnak, mert hiányzik az áldozat- készségnek vagy személyi, vagy tárgyi alapja. Pedig az ország minden lakójának joga van a köztől egyenlő ellátást várni, mert a polgári kötelességek egyenlőek. Ezt az egyenlő ellátást pedig csak akkor lehet megvalósítani, ha az államhatalom őrködik az erők egyesítése és megosztása felett. A közigazgatás minősége természete­sen első sorban — a kor eszményeinek megfelelő rendszert feltételezve — a veze­tőktől, a tisztviselőkartól függ; de éppen ebben a tekintetben különbözhet egyik vár­megye a másiktól a legjobban. A »nobile officium» kora lejárt, de a traditiók még élnek s vannak oly társa­dalmi körök, a melyek még ma is a köz- igazgatási szolgálatot tekintik a legelső közszolgálatnak. Ezeket a köröket rendesen a vármegyék ősi családjai alkotják; tehát ott, a hol ezen felfogás képviselői — a bir­tokos osztály tagjai — vagyonosak, a kor t igényeinek meg nem felelő dotátióért haj­landók a közszolgálatot ellátni, a közigaz­gatás szükségszerűen jobban kifejlődik, mint azokban a vármegyékben, a melyekben ez az elem hiányzik, vagy meggyengült. De a közszolgálat ma már hivatás; abból a tisztviselő meg is akar élni s a birtokososztály tagjai ma már nem lehetnek egyszersmind tisztviselők, mert a változott gazdasági és szolgálati viszonyok a két fog­lalkozást összeférhetlenné tették. Ez az oka annak, hogy még azok a vármegyék is, a melyekben a bii tokos kö­zéposztály elég erős, a tisztviselői állásokba a hagyományok által praedestináltak körén kívül, kénytelenek a közszolgálat ellátására hívatottakat keresni. Az «idegen» elem beférkőzése aztán felbontja azt a szolidaritást, a melyet a vármegye intéző körei a tisztviselőkkel min­dig fentartottak és a mely a közigazgatás TÁRCA. Van óra __ Va n óra, hogy azt hiszem olykoron, Hogy már babér díszíti homlokom, Azt hiszem, hogy már én is ott vagyok, Hol a dicsőség sugára ragyog Elhiteti vélem egy pillanat, Hogy megtettem diadalutamat S milliók közül már kiváltam ón, S a borostyánkoszoru az enyém, A magasság utjain ha megyek, Elmarad tőlem messze a tömeg És a mig őket távol, lenn hagyom, Magam halhatatlanná avatom, De felocsúdva elszorul szivem, Hogy nevem nem ismeri senkisem, Mig ott fönn lelkem fényröl-fényre száll, Addig itt lenn eltakar a homály. VESZ ELEI KÁROLY. Az öngyilkos. — Frangois Coppée. — Sokat voltam együtt hajdanán Miraz Louis-jal, a költővel, akkoriban, a mikor ott lakmároztunk még a Quartier Latinben ; abban a kávécsarnok­ban, hol asszony volt az ur. Csokolavszka herceg­nének hívtuk a derék némbert, a miért hogy olyan feneketlen nagy fazék tejszínes csokoládét rakott ki napról-napra a boltja kirakatába. Ha megszorult a kapca, bizony tiz sous-ért is kapott ott az ember ebédet s még két darab kenyér is kijárt érte. Ha csak az a néhány fiatal ember nem, a ki lángésznek készülődött mind, a tejcsarnok rendes vendégei csupa honfitársa volt az asszonynak ; sze­gény, rongyos alakok, a kik többé-kevésbé mind «hadvezérek» voltak valaha. Volt közöttük egy hatalmas szál, fehér szakálu agg ember, a kinek i olajzöld matróz-köpenyéből, mintha megannyi óda zengett volna a nyomorúsághoz. A többi lengyel alázatos tiszteletet tanúsított iránta, mert hát ő dik­tátor volt valamikor, teljes három napig. Ugyancsak Csokolavszka hercegnőnél ismer­kedtem meg aztán egy fura, bolondos fickóval, a ki azzal tengette az istenadta életét, hogy német nyelvi leckéket adott s a ki nagyban erősitgette, hogy ő áttért Budiia vallására. És nyomorúságos szobájában, z melyben együtt élt valami masamód ] leánynyal, a kandalló tetején csakugyan ott is tró- , nőit egy eléggé csinos, kőből való Budha. A német professzor feneketlen mély liszteletet tanúsított a bálvány iránt; Ámbátor az is igaz, hogy ilyenkor sötét bánkódás fogta el s nem is derült föl mind­addig, mig csak jóvá nem tette bűnét. Hogy azonban Miraz Louisra térjek, hát ő benülő szemű, sápadt képű fiú volt, a haja hosszú, kusza sörény, mint minden olyan fickóé, a ki har­madosztályú vasúti kocsiban utazik, úgy akarja megfogni a dicsőséget s a ki többet költ petró­leumra, mint harapni valóra. Ez időtájt még az én hajzatom is a kabátom gallérját verte. Szóval, egé­szen egymásnak valók voltunk és kevés időbe telt, Miraz Louis be-be invitált padlásszobájába s ott aztán egyszerre kétezer alexandrinust is zúdított a nyakamba. No de komolyan mondom, bájos tavaszi han­gulatot lehelő, orgonavirág illatú versek voltak azok. Nem is irt ezután verset. Sasfiók módjára, a kit elkábit a magasság, a Monlmartre-on vert fész­ket s bizony jó időre eltévedtünk egymástól. Később sűrűn találkoztam nevével a napilapokban és folyó­iratokban ; nagyban Írogatta akkoriban pompás, rövid tárcái', a melyek megalapították később a hirét. Öt esztendő múlott el; végre aztán találkoz­tunk egy hírlap szerkesztőségében. * Igen nagy volt az örömünk azon, hogy ismét összekerültünk. Nem igen változott meg : még csak Hátralékos előfizetőinket egész tisztelettel kérjük, hogy a hátralékos összegeket a kiadóhivatalhoz mielőbb beküldeni szíveskedjenek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom