Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-16 / 29. szám
IX. évfolyam. 29. szám. Szegzárd, 1899. julius 16. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD HOHITÉL. SZÉKELY FEBENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I > 50 » Egy szám ára ... 12 > Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Petöfi-iuinep. Nagy ünnepe lesz a magyarnak ! Ünnepelni fogjuk Petőfi Sándort, a legeredetibb és legnagyobb magyar költő csodás szellemét. Julius 31-én félszázados évfordulója lesz annak a szomorú és végzetes napnak, melyen Petőfi Sándor, a dalnokok dalnoka tragikus halállal múlt ki a segesvári csatamezőn. Emlékkő áll a csatasikon, a hol kardjával együtt tolla is örökre kihullott a költő kezéből, a népfantázia pedig a legenda aranyos zománcával ékesíti fel a nagy szellem misztikus eltűnését. Ne nyúljunk avatatlan, ihletlen kezekkel a legendák ragyogó zománcához. Meghalt ő, a legnagyobb és legmagyarabb költő. Öt évtizede annak, hogy a többi hősök mellé eltemették őt is. A többi hősök örök álmukat aluszszák azóta, de Petőfi szelleme újból s újból feltámad sirjából, figyelmet, elismerést és ünneplést követelve a maga számára. Ha akarnánk, sem tudnánk róla megfeledkezni. De ki akarna, ki akarhatna a magyar nemzet egyik legnagyobb dicsőségéről megfeledkezni! Igaz, hogy keleti nép vagyunk, a közöny és indolencia jegyében születtünk. Az élet gondjai is nagy sulylyal nehezednek erre a mi nemzedékünkre, de azért elég volt, hogy T A R C A. —+ÍI3 r— „.A. szolgai“ — A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárcája. — Ott volt ő is a »félistenek» közt ......... Vé gig küzdte a szabadság harcot, És azután a »névtelen hősből» Szolga lett! Az uraknak szolgája, S végig küzdte, a rongyos életnek, A »kenyérnek» megalázó harcát! A nevét sem tudták igazában, Csak a kereszt nevén szóllitották »Jöjjön ide», »menjen oda öreg !» És ő némán tette a parancsot! Szótlan hordta a nehéz keresztfát, Mint egykoron a »Megváltó» tette! Talán titkon, sötét éjjeleken Ha egyedül volt, akkor suttogta A nagy mindenségbe a panaszát! A múltakról, hősi nagy napokról Soh’sem beszélt, drága emlékeit Eltakarta szive legmélyére! Rátkay László, ez a kiválóan rokonszenves és ideális lelkű képviselő, interpelláció alakjában felszólaljon a házban, hogy a kormány és a nemzet lelkesedéssel felkarolja a szép eszmét, mely a nagy költő halálának ötvenedik évfordulóját méltó módon kívánja megünnepelni. Elég volt eszébe juttatni a parlamentnek és a nemzetnek, hogy Petőfi nemcsak minden idők legnagyobb lírikusa, hanem egyúttal a magyar hazaszeretet glóriás alakja, a ki előtt hódolni kötelességünk és Wlassics miniszter nyomban azt felelte Rátkay hazafias interpellációjára : «Petőfi a nemzet büszkesége és dicsősége, a nemzet egyetemének kell tehát emlékezetéről gondoskodni ; egyetlen politikai párt sem foglalhatja le magának Petőfi Sándort!» A miniszter, a midőn készséggel kijelentette, hogy a magyar kormány részt óhajt venni az ünnepségben, egyúttal indítványt is tett az iránt, hogy a magyar parlament is képviseltesse magát ezen az ünnepségen. Az iinneprendezés iniciativáját azonban nagy helyesen a Petőfi-társaságra bízta. Nagyon örvendünk, hogy a Petőfi-tár- saság lehetőleg országossá kívánja tenni ezt a félszázados ünnepséget. S ha van valami, amiért szemrehányás illeti a Petőfi- társaságot, bizonyára az, hogy csak az utolsó pillanatban és mintegy külső nyomásra határozta el magát védszentjének eme nagyszabású ünneplésére. Mi nagy mulasztásnak tartjuk, hogy nem már jóval előbb indított a saját kezdeményezéséből olyan akciót, mely ezt a jubiláns ünnepséget nemcsak országossá, de egyetemessé is tehette volna. Erős ugyanis ama meggyőződésünk, hogy ha kellő időben lépünk akcióba, részt vesz a külföld is Petőfi ünnepeltetésében. Ezt az alkalmat pedig annál is inkább ki kellett volna használnunk, mivel a nélkül, hogy kisebbíteni akarnék a többi költőink, érdemeit, nyíltan bevallhatjuk magunknak, hogy Jókain kívül Petőfi az egyedüli magyar poéta, akit a külföld is ismer, sőt elismer, s akinek épp ezéit méltó helyet is biztosit a külföld a Parnassusson és a világ- irodalomban. Ha azt akarjuk, hogy a kulturnemze- tekkel való szolidaritás meg ne lazuljon, újból s újból össze kell forrasztani az egybetartó kapcsokat. Minél nagyobbak és egyetemesebbek szellem és hatás tekintetében l valamely nemzet költői és művészei, annál predestináltabbak a kulturnemzetekkel való kapcsolat fentartására, s ha a dekadens Spanyolország Velasquezt, a barbárnak csúfolt Oroszország Puskint ünnepli a kultur- nemzetek asszisztenciájával, bizony mi is megtehettük volna, hogy a Petőfi-ünnepségre Csak a zugban, a sötét kamrában Ágya felett, a penészes falon Függött egy darabka selyem rongya, Talán régi zászlónak foszlánya .... És azon egy vitézségi érem ! De e néma tanuk nálánál is Szótlanabbak voltak! így élt soká ! Szálltak az esztendők Szálldogáltak, miként a hópelyhek S megfehérült lassan a sötét fürt! Egy reggelen, fagyos téli reggel A névtelen hős végsőt sóhajtott 1 Csak egy árva gyermeklány, ki néha, Foltozott rá, tűzdelt irgalomból Öszsze ócska szemfedelet néki! És hogy mégis legyen valami dísz A halotton, az árva leányka Megvárta mig leszáll az alkonyat, A mikor nem látják, s lopva, titkon Az úri kert ciprus bokrairól Leszakított egy kicsi zöldágot S oda tette a hideg kezekbe, Melyeken seb forradása látszott! liátkay László. A. h.ad.iz;ász;lóTengerészhistória. HANÁK MIKSÁTÓL. ~ A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárcája. — Bukovics, te veled hát csakugyan nem lehet boldogulni! Bukovics, hát te veled csakugyan nem lehet betanittatni azt a szép jelszót a hadizászlóról? Azt hiszed talán, hogy mert oly rövid eszű vagy s mert az arcod oly ragyavert, nem kell megtanulnod a hadizászlót ? No majd én megmutatom neked, hogy meg fogod tanulni, még pedig elejétől a végéig ! Nem tudsz egy szót sem németül ? Hisz majd megtanitlak én németül is, csak várj ! Türelmem már fogyni kezd, meglásd, felhúzlak az árbocra a dicső zászló mellé és ott hagylak, mig a bóra úgy rongyokra nem tép, mint azt a fenséges piros—fehér—piros zászlót! Hát mond utánnam : »Die Kriegsflagge ist das Symbol . . . .» «Die Krixplage is simbalom, simbalom, die . . .» — Bukovics ! én már nem bírok magammal, kijövök a tűi elemből és belehajitlak a vizbe ! Erre a fenyegetésre feláll a kis zömök ember és két katonás, de a hajó mozgásától támolygó lépést tesz az instruktora felé : — Hasitson az árbocos ur szíjat a hátambú, húzzon fő nem bánom én a legmagasabbik árbocra, dobjon be innét a vizbe, de én má nem tudok németit lanunyi! Mondja elő a szent zászlót magyaru, úgy majd én is utána tudom mondanyi, de még talán mög is tanulom, ámbátor ez nem a mestör- ségöm — de németű ....
