Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-04 / 36. szám
Vili. évfolyam. 36. szám Szegzárd, 1898. szeptember 4 TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulujdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KOHtT£L. SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza Dem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékcl'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. ( Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . 1 » 50 > Egy szám ára . . 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammcr Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A cár. (— ifj. 11. —) A mit századokon át az emberiség legjobbjai csak alig mertek remélni, a mit egy Kant, Voltaire, Mirabean, Buckle, Renan szőttek be legszebb álmaikba: az örök béke eszméjét ime egy nem várt, óriási hullámcsapás dobta közelébb a megvalósulás felé. A hol csak művelt emberek vannak széles e világon, át meg átjárta a sziveket a cári manifestum hangja. Manifestumnak mondjuk, nem diplomáciái jegyzéknek, mert e szó hideg ama lelketrázó szózat megjelölésére; valójában kiáltvány az, az eltiprott, de Örökkévaló emberi jogok buszke megnyilatkozására a leghatalmasabb fejedelem ajkán. E nyilatkozás előtt is az oroszok cárja volt a leghatalmasabb ember a föld kerekségén, de e pillanatban ő a legnagyobb is. Soha fejedelem nagyobb tettet nem művelt, soha az emberiséget nagyobb hálára nem kötelezte, mint II. Miklós. Ez a büszke autokrata, a ki milliókat dönthetne romlásba egyetlenegy szavával, szebbnek tartja fölemelni az erkölcsi és anyagi válságokban meghasonlott népeket, hogy segítsen megszüntetni a »legnagyobb bajt, a melyet az emberiség ösmer.« Tettének súlyát csak * Ezen magas szárnyalásu, lelkesen megirt cikkelyre, mely egy szép reményekre jogosító, jeles képzettséggel és tehetséggel biró fiatal ember tollából származik, különösen felhívjuk a figyelmet. — A szerk. úgy mérlegelhetjük, ha tisztában vagyunk mindazzal az átokkal, a melylyel a háború Molochja a föld porába sújtja a világ népeit. Kétségbeejtő gondolat, hogy a háború az eipberiség hány ragyogó alkotását döntötte romba, hogy a vérrel áztatott csatamezőkön hány munkás kéz hanyatlott le ereje teljében, hogy az az emberi nem hány büszkesége vérzett el idő eiőit ama háborúnak nevezett nagy emberinészárlásokban. Azért is, ha Leibnitz gúnyosan vágja oda St. Pierre abbénak, a nagy békebarátnak, hogy az »örök béke jelszava csupán a temetők kapujára illik, erre azt felelhetik a békebarátok, hogy az örök béke jelszava igenis odaillik a temető kapujára, — kapujára annak az évezredes végtelen nagy temetőnek, a melyben a háború millió és millió áldozata és velük együtt annyi eszme, annyi nemes küzdelem és annyi reménység van eltemetve. Es száz évvel Kant után Európa civilisált és civilisálatlan, szabad és rab országai nem hallgathatják meg a szegénység, a proletariátus erósbüló jajkiáltásait: állandó hadsereget kénytelenek tartani, hogy háború esetén Európa népei tíz millió harcképes katonát állítsanak szembe egymással. Gondoljunk e nagy szám mellett arra, a mit katonai szakírók a múltak tapasztalatait és a jövő esélyeit számba véve állapítottak meg, hogy a küzdő hadseregeknek 1-f—200/°-a marad a csatatereken, mint halott vagy súlyosan sebesült. Ám ne feledjük, hogy a minden nemes cél nélkül való nemzetiségi gyűlölködés e borzasztó következményeinek nem csupán azok az áldozatai, a kik ott maradnak martalékul dobatva ifjan és ártatlanul a céltalan pusztulásnak, hanem az áldozatok árvái, a kenyérkeresőtől megfosztott özvegyei és mindazok, a kik bizó reménységüket ama lehanyatlott karba, amaz immár nem dobogó szívbe helyezték. Hálát kell tehát adnunk istennek, a amig az állandó hadseregek óriási tőkéi holt tőkék, a mig nem teremnek gyümölcsöt. Az európai rendes hadi kiadások megközelítik az évi öt milliárdot. És a hadi kiadások folyvást ijesztő módon növekszenek. A párisi »Figaró» keserű gúnnyal jegyezte meg Bismark halála alkalmából, hogy a vaskancellár politikája Európának 45 milliárdjába került. És miért mindez ? Életünk munkáját, agyunk gondolatait, szivünk sejtelmeit arra áldozzuk mindannyian, hogy mi is tehessünk egy kis követ az emberiség boldogságának nagy épületéhez, — vájjon kinek állhat érdekében ennek a boldogságnak lerombolása, embertársaink tömeges halála, nyomorba döntése ? Miért nem emlékezünk újra meg újra a Deák Ferenc mondására, hogy jobban kell szeretni a hazát, mint gyűlölni ellenségeinket. TÁRCA. —K8S+— Délibáb. Nem a mienk a jelen és a múlt Nyíló rózsa már félig elvirult. Ami volt: mégegyszer nem lehet, Ami van: az már is elvesztett. Csak ami a jövőben szép nekünk, Az a tnienk, mit el nem érhetünk, A délibáb, mit vágyunk átölel, Sóvárgott üdv, mely soha nem jón el. VESZELEI KÁROLY. Dalmáczia partjain. — A »TOLNAVÁRMEGYE« eredeti tárcája. — (Folytatás és vége.) Alig hagyjuk el a várost, nagy zivatar támad mennydörgés, villám és jégesővel, nem sokáig tart, negyedóra múlva verőfényes ég mosolyog reánk. — Tráuból kiérve a távoiban meglátjuk Lesina és Lissa szigeteket — azonban csak mint ködszerü foltokat és most gyönyörködünk egy pompás nap lementében. Amire Spalatóba érünk, sötét van. Ez egyike a legérdekesebb városoknak. Egyik részét Diocletián római császár által épített óriási palota képezi. Ezen palota oszlopcsarnokaiba vannak beleépítve egész utcasorok, és egy-egy velencei stylusu házat a szomszédtól elválasztja a volt Diocletián palota egy óriási porphyr oszlopa, és akárhány rozzant házteteje fölött elvonul diadalívként a Krisztus születése előtti 4-ik században épült palotaóriás egy ívboltozata. Hajónk kora reggel szedi fel horgonyait, hogy elhagyva a dalmát partot, meglátogassa Brazza, Lesina, Lissa és Curzola szigeteket. Ezek többnyire kopár kősziklákból álló talajjal bírnak, melyen csak itt-ott található néhány holdra terjedő oázis. Valóban csodálkozva kérdezi az utazó, miből él itt a nép ? Délután négykor értük el Lesinát, mely szigetnek hasonnevű fővárosa kikötőjében vet horgonyt hajónk. Lesina az osztrák-magyar monarchia legenyhébb éghajlattal biró városa. Terraszszerüen emelkedik a majdnem teljesen elzárt kört képező kikötő körül. Itt egész tropikus már a növényzet; mindenfelé nagy pálmák pompás koronái integetnek, citrom-, narancsfák arany gyümölcsei, virágzó alma és őszibarackfák, a sötétzöld ciprus és borostyán lombok paradicsomi képet varázsolnak az élvezetittas utazó elé, melyet a kikötő égkék vize kristálytisztán visszatükröz. Időközben kezdik kirakni a hajó mélyében i levő raktárból a nagy áruládákat, liszteszsákokat, boros hordókat. Ezek közt feltűnik egy hosszúkás láda, mely némileg hasonlított egy zongora tartóhoz. Ezt is a többivel együtt rakták ki. Kíváncsiságból megkérdeztem, mit tartalmaz a láda? «un cadavere» volt a válasz. — Mikor ki volt a többi holmival rakva és ott feküdt a boros hordók közt a parton, három gyászruhás hölgyet látok, a kik a szállítólevelet átnyújtva átveszik a ládát, melyet nyomban a város lelkésze beszentel. Érdeklődtem holt utitársunk kiléte iránt; 79 éves öregasszony volt, .egy zárai járásbirósági díjnak neje. Férje két év előtt halt meg és utolsó napjáig dolgozott a hivatalban. Férj és feleség teljesen vagyontalan volt, mikor 60 év előtt egybekeltek és 400 frt évi fizetésből élve, 30 ezer frt vagyont hagytak hátra, melyet ugyancsak a fizetésből takarítottak meg. ! Csinyálja ezt utána a mi «Sanyaró Vendelünk! — (Sikkasztás nélkül bajos lenne neki — — a szedő.) Most nekivág hajónk a nyílt tengernek és itt már erősen érezzük a hullámokat. Cigány bakáink jajgatva hozzák meg Neptunnak áldozatukat; az egyik kínjában előveszi hegedűjét és oly búsan huzza nótáját, hogy lassan egészen elérzékenyedve, már-már mi is érezzük kedélyünk ellágyulását, — szerencsére azonban horgonyt vet hajónk Lissában, átellenében az alvó oroszlánt ábrázoló műemléknek, melyet a hires lissai tengeri ütközet alkalmával elesett osztrák katonák emlékére emeltek. Lissa igen szerény városka; lakosai többnyire bor- és olajkereskedéssel foglalkoznak, me-
