Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

s gyökereivel sem vehet fel elegendőt a szükséges talajsavakból. A kutató tudomány amaz állítására tá­maszkodva, mely szerint a gombáknál és az úgynevezett élósdieknél a táplálkozás álta­lában és teljesen elütő módon történik a klorofil tartalmú növények táplálkozásától, a mennyiben azok nem lévén képesek szén­savat fölvenni és helyette élenyt kiválasztani, ez okból a klorofil tartalma növények által már előkészített szerves anyagokra szorul­nak és igy vagy bomlásnak induló szerves anyagokon vagy pedig élő lényeken tengődhet­nek csak, — akkor hasonlóképp el kell fo­gadnunk természetes igazságként azt a kö­rülményt is, hogy a szöllőélősdiek által ter­jeszkedő rajokban megtámadott szöllötőnek elet- képessége bármi okozta behatások miatt már eleve legyengült volt, belső szervezete s vele életereje pedig a bomlás folyamata előtt állott. Olyan élethosszitó miveléshez kellene tehát folyamodnunk, a mely által az erőket befelé központosíthatjuk és ezzel úgy a tőt, mint gyökereit az ellenállásra szivósabbá és olybá izmosithassuk, hogy a támadó élős- diek ereje rajtuk már a kezdetkor is csak múlandó alakban jelentkezhessen. Hagyjuk meg tőkéinknek faállományát természetszerű képződésében, melylyel visz- szanyeri szilárdságát, valamint eredeti állan­dóságát. Tenyészszen az lugasokon vagy legalább emelkedjék jól fel a magasba, eset­leg valamivel kevesebb gyümölcsöt nyerünk róla, de erre aztán minden évben számít­hatunk. Elégedjünk meg a kevesebb bizonyos­sal annak tudatában, hogy a lassúbb növe­kedés által gyökereiben megerősödött és megizmosult törzs talajalatti ellenségét szí­vós ellenállhatása folytán nemcsak meg nem sínyli, sőt ezen természetes utón gyarapo­dott erejével azok uj életképzési folyama­tára gyengitőleg hat, a mennyiben a fa­állományra jutott gyökérrostok erősebb vagy szilárdabb tömörsége az élösdieknek eddig a nedvek vizenyőssé gében nyújtott finom táplálé­kot elvonja, hozzáférhetetlenné teszi s ezzel azok életképességét nemcsak bénítja, de bizton meg is 2.______________________________________ szünteti. Másfelől az éghajlati változó időjárá­sok romboló befolyásait is könnyebben lehá- ritja magáról az olyan faállományra eresztett vagy fejlesztett szóllótó, a mely fölszabadult az életerejét gyorsan emésztő s belszerve- zetére kimeritóleg ható haszonlesés szülte emberi műveletektől (helyesebben: a termé­szet törvényeit megjavítani szándékolt bal- hitü fogásoktól) és az által, hogy befelé tö­mörülő ereje meggyarapodott, egyúttal ter­mészetes utón megakadályoztuk a korai virág­zást vagy legalább is késleltetjük azt, és vele a termőerő ama fölhasználását, mely a nö­vényeknél a belső élet apasztásának legnagyobb foka; igy aztán a természetet csalhatatlan törvényeiben meg nem bolygatva, életük hosszabbá tételét kétszeresen előmozdítjuk — részben az által, mert a visszahatásra kényszerítve vannak, másrészt pedig föntartó tényezőkul szolgálnak. Egyben szivósabbá fejlődnek vagy ed­ződnek ama körülmény következtében is, hogy a mindenkor hasznosnak vélt s föl­erőszakolt mesterséges táplálékszükséglet (trágya) változó anyagának kényszerétől föloldatván — egyforma, mérsékelt k'özépálla- potban megmaradhatnak s a belterjes élet­nek ilyetén való megnövekedésében úgy az életanyag ujraképzése, mint a termőképesség gazdagabb forrásra talál. Hisz a gyökér- tetvek kiirtását célzó dús trágyázással való kísérletezés annyira gyorsítja a szőlő ere­jének elhasználását, hogy az első két év­ben észlelhető némi föntartó mozzanatok után a harmadik évben azokra teljes rom­bolás következik be. Akadnak talán kétkedők, a kik a lu­gasrendszerrel való termelést költségesebb­nek találják, de ennek föltételezése nyom­ban megváltozik, ha számításba veszszük a mostani növeléssel járó okszerű megmunká­lás költségeit, a szénkénegezés és perme- teztetési kiadásokat — ide nem értve még az utóbbi művelet anyagból a közegészségre hárulható veszedelmes következmények ön­kénytelen adóját. Haefller István.* • A cikk írója külön főikért bennünket e cikknek köz­lésére, mely egyidejűleg a > Budapesti Hirlapc-ban is megjelent. A szerk. TOLNA VÁRMEGYE. A pécsi püspök fölszerelése. Helyei Sámuel pécsi püspök fölszentelése va­sárnap délelőtt ment végbe a budavári primási pa­lota házi kápolnájában, a fölszentelési aktusra pá­pai bréve adott engedélyt, mivel á pécsi egyház­megye viszonyaira való tekintettel az egyház feje nem akarta tovább is az elárvult egyházmegyét fő nélkül hagyni. Miután pedig pápai konzisztorium csakis e hó vége felé lesz, azért az ünnepélyt con- sistoriális praeconisatio mellőzésével — mert ez esetben a felszentelés csak február második felé­ben következhetett volna be — XIII. Leo pápa a rövid utón történő consecratioba beleegyezett. A fölszentelés ünnepi aktusát Vaszary Kolos bibornok-hercegprimás végezte teljes bibornoki or- nátusban, nagy díszes segédlettel. A kápolnát erre az alkalomra fényesen feldiszitették. A prímás fo­gadótermében már reggel V28 órakor megjelent Császka György kalocsai érsék és Boltizár József íolszentelt püspök, kik a prímásnak a fölszentelés aktusánál segédkeztek. A két főpapon kivül ott volt Helyei Sámuel, a fölszentelendő püspök, az esztergomi és pécsi káptalanok kiküldöttei, a pri­mási jószágigazgató és főkormányzó, úgyszintén az udvari papság. A püspökszentelés ceremóniái reggel 8 óra­kor kezdődtek meg a kápolnában, a hová a con- secratiot végző püspökök és a segédkező papság az »Ecc sacerdos magnus« hangjai mellett vonul­tak be. Az asszisztáló papokon kivül a szentélyben foglaltak helyet Roszival István és Maszlaghy Fe­renc apátkanonokok az esztergomi, továbbá Seif ritz és Walter kanonokok a pécsi káptalan részéről. Helyei egykori tanítványai közül Drechsler Jó­zsef jött el, a bécsi Pazmaneum spirituálisa, ki ugyanott a felszentelt püspök közvetlen utódja lett. Ott voltak továbbá: Hanny Béla, a primás jószág- igazgatója, Lóskay Jeromos, a primási javak főkor­mányzója, Lenk Sándor, a pécsi püspök megbízottja és lóthfalussy Béla erzsébetvárosi plébános. Az ün­nepi szent misét Vaszary Kolos bibornok herceg­prímás pontifikálta. A bibornok főpapnak, mint fel­szentelt püspökök, Császka György kalocsai érsek és Boltizár József címzetes püspök esztergomi ér­seki helytartó segédkeztek. Az asszisztállók tisztjét Walter Gyula esztergomi kanonok primási iroda­igazgató, dr. Kohl Medárd, gróf Széchenyi Miklós, dr. Kiinda Teofil titkárok, báró Gudenus Artur szentszéki jegyző, Andor György primási ceremo- niárus és Eitner Elemér főszékesegyházi sekrestye igazgató töltötték be. Az introitus előtt a kalocsai érsek intézte a már egyházi insigniákat viselő hercegprimáshoz azt 1898. január 9. — A tanár, — mondta, és felém nézett. Mama, a ki nem igen vett részt soha a mi társalgásunkban és nem törődött apró, leányos dolgainkkal, sóhajtva mormogta: — Kicsoda, szivem? (Mama mindig sóhajtozott. Ez betegségével járt. És én is úgy olvastam egyszer régen, hogy a sóhajok szárnyak, a mikkel kiszáll a szívből a fájdalom.) Nelli elfordította a lejét és úgy felelt halk hangon: — Keve tanár. Keve Pál. Mondják: okos em­ber, a mint látszik, szerény, mert köszönni sem igen mer. Pedig ismerjük ... — Honnan, szivem? — kérdezte a mama egészen bágyadtan. — Hogy honnan? — Nelli töprengően nézett el messze. — Már nem tudom, — szólt aztán és újra olyan révedező, szomorú lön, mint mindig, a mi úgy fájt nekem. így a tanárról nem beszéltünk többet. Az én vénülő, jégszürke fejemben ott motozott még egy kevéssé e gondolat, hogy jó volna • . . No igen, mi is volna jó ? 1 Például, Például ... Ha a tanár nemcsak az ablakon nézne be, de köszönni is merne, vagy ilyesféle. Az olyan férfiismerősök nem jók, a kik csak az ablakon néznek be- A mamát kellett a karosszékéből az ágyba segitenem, mint ezt nap­jában többször tevém. A mama úgy vélte, hogy az én kidolgozott, ráncos kezeim gyöngédebbek, mint a Nelli puha, tejfehér kacsói, a mik pedig, ha meg­simogattak olykor-olykor, mily boldog voltam én ! A tanár. Eh, ki gondolt volna rá. Senki. Lédi behozta a lámpát, Nelli imádkozni sietett, készülőd­tünk lefeküdni. Mama ismét, — mint ő ezt gyakran mondá — boldogtalan éjszakának nézett elébe- Némi szeleket érzett a falon, a plafondon, alul, minden­felül, és ez szenvedésekkel járt. Nelli fölkapta kendőjét és kiment. Igen szo­morú és rosszkedvű volt. Ilyenkor szeret egyedül lenni künn, állván a tornác kőlépcsőjén, az éjsza­kába meresztve tekintetét. Soká nem jött. Nyugtalankodtam miatta. Va­lami névtelen, rettenetes kínzó az a szorongás, a mi néha belekapaszkodik a lélekbe. Utánamentem. Mama csendesen aludt. Kiléptem az ajtón. Még mindig esett, de már csak úgy aprón szitálva, mintha nedves köd feküdne meg mindent. A kert fái között csenevész, hideg fuvalom, kerengett, messziről valami mormoló be­széd hallatszott: — Nelli, Nelli! Halkan, fojtott hangon kiáltottam ezt. Ah, hisz ilyen fekete éjjelen bátorkodik-e egy leány, ha már vénülő is, hangosan beszélni! Nem felelt senki. Csak az a suhogó, hidegen neszelő, hullása az esőnek töltött meg mindent. A tornác vége felé mentem. A kiskapu félig I nyitva volt. Kilestem az utcára. Ott állott Nelli, mellette Keve Pál tanár és beszélgettek. Meredten néztem őket egy pillanatig. Nelli beburkolódzva ken­dőjébe, asszonyosan nagynak látszott, nem gyer­meknek, de nőnek, a ki éjjeli órákban egy férfi szavát hallgatja. Keve előrehajolva, lágy, susogó hangon beszélt, és a kezét Nellinek nyújtotta, ki a kendője alá vonta azt a hideg esőben. Remegett a hangom, de csodálatosképen bá­tornak éreztem magam mégis: — Jó estét tanár ur, — mondtam, és kilép­tem az utcára. Nelli toppantott a lábával és visszafordult: — Ah, csak te vagy Mari . . . szólt közö­nyösen. (Ez fájt véghetetlenül.) — Jó estét, kisasszony, — mondá a tanár és megemelte a kalapját. — De már megyek. Kezét csókolom, Mari kisasszony. Jó éjszakát — susogta végül, és forró pillantást vetett Nellire. Elment. A lépései koppantak a kövezeten, lucskos, nedves nesz is hallatszott, és magas alakja csöndesen elveszett a feketeségben. Jöjj be, Nelli, — mondtam és úgy érez­tem, hogy forró könnyek peregnek végig az arco­mon. Jöjj be. És elmondasz mindent. A leány hidegen nézett reám: — Semmit — szólt hűvösen. Jó. Én azonban beszélni akarok veled. III. Ezen az éjszakán nem igen aludtunk. A mama szobája mellett volt a mi kis háló­helyünk. Csak susogva, elfojtottan lehetett szólani,

Next

/
Oldalképek
Tartalom