Tolnavármegye, 1897 (7. évfolyam, 1-44. szám)
1897-06-20 / 25. szám
Vll. évfolyam. __________________25. szám. Szegzárd, 1897. junius 20. to lnMrmegye POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Budai-utca 1066. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KOHiTÉL. SZÉKELY FERENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten^ megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár : Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . 1 » 50 » Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket ás hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A szülőkhöz. Ma-holnap befejeződik a tanítás és tanulás fáradságos munkája. Az iskolák kapui bezáródnak ; a tanulósereg elszéled a szélrózsa minden irányába s kezdetét veszik az aranjuezi szép napok. Az iskola iránt tartozó kötelességemnek vélek eleget tenni akkor, ha ez alkalommal a szülőkhöz a paedagogia hangján szólok. A legnehezebb művészet minden esetre a nevelés. A szobrász, festő vagy költő ihletett perceiben háboritlanul él múzsájának, s ha igazi művész, semmi sem áll útjában, hogy remekművet ne teremtsen. A nevelő azonban, s különösen, ha az a nevelő az iskola, nem végezheti ilyen háboritlanul munkáját, ha csak gyönge üvegházi növényként nem akarja fölnevelni azt, a kit azért bíztak gondjaira, hogy embert faragjon belőle, olyan embert, a ki majdan ellátva testi, szellemi és erkölcsi értékű javakkal, megállja helyét abban a világban, melyben és mely számára született. Az iskola a család kötelékében felsarjadt növendéket kap kezébe. Tanítványaink lelke már nem tiszta, nem tabula rasa, melyre akadálytalanul irhatnók fel erkölcsi javainkat, s nem is rendelkezhetünk fölötte föltétlenül akkor sem, mikor már az iskola kötelékébe tartozik. Tanítványaink ekkor is — hogy úgy mondjuk — kétéltűek ; a családban töltik el idejök legnagyobb részét s csak kisebb felében vallhatjuk őket magunkénak. A kertész hiába ápolja a facsemetét a legnagyobb gonddal, ha a vihar erőszakától nincs hatalma megoltalmazni azt. — Egy éjszaka viharja tönkreteszi legszebbb reményeit. így vagyunk az iskolával is. Sok gyermekből azért nem faraghat az iskola a legnagyobb lelkiiismeresség mellett sem embert, mert a szülők bámulatos indolenciával viseltetnek az iskola iránt. — Hiába küldözgetik a tanárok az intőket, hiába figyelmeztetnek, hiába buktatják gyer- 'meküket: a szülő csak azért sem néz az iskola felé. Mire való is volna ez? Ott a tanár, tanítson. Hát t. szülők, nem úgy áll a dolog. Ha azt akarják, hogy gyermekük testi és lelki fejlődése a célnak megfelelő legyen, ha azt akarják, hogy- gyermekük a haza derék polgára lehessen : az iskolát, a tanárokat és tanítókat annál szorgalmasabban kell fölkeresniük, mert csak úgy közösen, vállvetve lehet azt a fiatal vesszőt természetének megfelelőleg hajlítani. S vájjon mit tesznek a szülők, ha gyermekük pl. megbukik ? Hát a legtöbb esetben nagyon is drasztikusan éreztetik elégedetlenségüket és aztán azt hiszik, hogy evvel eleget tettek kötelességüknek. Vájjon elég-e a fa vad hajtásait egyszer levágni és aztán további fejlődését figyelem nélkül hagyni ? Vájjon az ily gondozásban részesült fa fog-e nemes gyümölcsöket hozni? Milyennek kell tehát a szülő gyermekével szemben követendő ellenőrzésnek lennie s különösen mely irányba kell azt terelnie ? Erre — bár részletesen szeretném — helyszűke miatt csak röviden válaszolhatok. Ha a szülő gyermeke észbeli tehetségét elfogulatlan bírálat alá veszi s azt az iskolai bizonyitványnyal összehasonlítva, gyermeke hanyagságát észlelné, akkor lépjen föl a legnagyobb szigorral s szorítsa gyermekét alkudozást nem ismerő erélylyel kötelességének minél lelkiismeretesb teljesítésére. A könnyelmű és lanyha ellenőrzés mellett az édes semmittevéshez szokik a gyermek, szorgalma napról-napra hanyatlik és évről-évre rosszabb lesz a gyermek által elért eredmény. A szülő, ki gyermekét a tudományos pályára szánta s kész őt minden szükséges dologgal a tanulási idő tartama alatt ellátni, követelje meg tőle szigorúan, hogy lankadatlan szorgalommal s kitartással igyekezzék az előirt tudományágakban minél nagyobb fokú ismeretekre szert tenni. — A tudományos téren a felületesség, a felszínen való uszkálás manapság már mitsem ér, alaposságra, határozottságra és teljes szak- képzettségre kell törekedni, ha czélt érni, ha boldogulni akarunk. — A felületesség szüli a kontárokat és proletárokat. A tudományos pályán való kontárságnál és prole- társágnál pedig nincs szánandóbb és nyomorúságosabb valami. — Ezen proletárok alkotják a társadalom legundokabb kasztját; sorsukkal soha sincsenek megelégedve, zúgolódnak és elégedetlenek folyton. — S bár végzettség nélkül maradtak, mégis a müveit osztályhoz formálnak jogcímet, minek a legtöbb esetben az a szomorú következménye, hogy ezen szemérmetlen proletárok annyira elzüllenek és elaljasodnak, hogy képesekké lesznek a beállott szükség és nyomor következtében minden gazság és gonoszság elkövetésére. Most, hogy kimutattuk miféle csodabogár az a proletár, azt akarjuk a szülők figyelmébe ajánlani, hogy óvakodjanak a proletárok számát gyermekeik lanyha és könnyelmű nevelése által szaporítani, mert hisz úgy is van már elég haszontalan, naplopó, ingyenélő proletár. Ha a szülő az iskolai bizonyítvány tanúsága szerint azt látja, hogy gyermekéTÁRCA. —*gS+—Edgár király. — Monolog. — Irta: Dóczy Lajos, Nem ismerek magamra. Mit szerettem, Mint szürke pusztaság fekszik megettem — A jövőtől, mely mennyeket igér A szenvedőknek, szivem mit se kér — A jelen üres, untat, undorít. Szerelnék már szeretni valamit. Valamit? Valakitf Mit ttidom én? Hittem, szivem vágyakban nem szegény — Szerettem oly mohón, vágy vágyra kelt S uj vágyat szült az, a melyik betelt S itt állok, vágyásom semmivé lett S azt kérdezem: Mire való az élet ? . . . Mi ez? Más emberré változtam én? Vagy magamat eddig nem ismerém? Hallom, a láz, végigtombolva harcát, Megváltoztatja úgy a beteg arcát, Hogy ámül ha tükröt kezébe vesz S ijedten kérdi'. Én vagyok-e ez ? Én is, magamba nézve kérdezem'. Nem volt betegség eddig életem ? A kéj üzése, e mámorvadászat, Mely egy fanyar bogyóért hegyet mászat, Mig a gyümölcs, mely éltet és üdít Kezem ügyében gazdagon virít E szomj, mely tengert inna es alig Hogy egy csepp érzi ajkain, jóllakik, E kéj, mely üldözi az ismeretlent, S kacajba vész, ha a fátyol lelebbent E szív, mely Vénuszt latva nem lobog De máv egy névre hangosan dobog - Mindez —1 betegségi Amaz éjszakától. Hogy Elfridáról lehullott a fátyol S az álmodott, páratlan báj helyett, A torz való szemembe nevetett, Ez éjtől fosává lettem én oly más A tükrözné zent s itt a változás. Láttam, hogy szalmatűz a szerelem, Étvágy, mely kél és elhal szüntelen — Láttam, hogy üres hang a hatalom, Mert én ütök, de más viszi karom : Majd a nagyok ossz’esküdt érdeke, Kiket hizlalni fárad az eke, — Majd a tömeg, a melytől félni kell, Mihelyt az ember okosat mível, — Majd egy korlátnak, ki, mint a színészt, A más esze szerint beszélni készt . . . Így, bár fejemen diadém ragyog, Magam szemében üres báb vagyok. Mert mi a mindenható földi mása Mikor hiányzik a minden-tudása? Ki nem csak névre, de való király, Az menten érzi, hogy magában áll, Nincs ész, erő, mely övét sokszorozná, A nép szeme, szive nem ér fel hozzá — Csak ellensége van, meg zsoldosa Önérdek 'őrzi s rideg kötelesség — Szolgája van, barátja nincs soha, Mert kinek párja nincs, hogyan szeressék ?
