Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-11-11 / 46. szám
2 TOLNA VÁRMEGYE. S 1894. november 11. egymást. Ne az a gondolat vezessen bennünket, hogy kicsinyes külsőségekben másokat túlszárnyaljunk, ne versenyezzünk abban, hogy ki tud magának a látszat szerint minél választékosabb kört teremteni, ne legyünk egymás iránt ridegek és irigyek, akkor majd megszűnik az örökös panasz és kifakádás a mi társadalmi viszonyaink ellen. Nem egyesek a hibásak, nem egyesek a felelősek ezekért az állapotokért. Ez fokonként képződött és fejlődött idáig, megszüntetve az emberek friss kedélyvilágából fakadó, az egymáshoz illő embereket egymáshoz vivő és őket összetartó, kedélyes és barátságos életviszonyokat. Mindezeket orvosolni igen nagy mértékben van hivatva : a szegzárdi kaszinó. Az intelligens társadalom összes elemei tömörüljenek a szegzárdi kaszinó aegise alatt. A kik még nem tagjai, lépjenek be, a tagok közül pedig azok, kik csak ritkán vagy egyáltalán nem látogatták, járjanak el ezentúl serényebben és a kölcsönös gyakori érintkezés és eszmecsere módot fog találni arra, hogy társadalmi életünket fel- frissitsük, élénkítsük, erősítsük és összetartsuk. Ha ezen cél fog előttünk lebegni, érette szivesen fogunk feláldozni minden látszatot, minden előítéletet, hiú merevségét és tartózkodást. Kisebb-nagyobb szabású estélyek, felolvasások, hangversenyek, műkedvelői előadások stb. — nem szükséges mindjárt nagy keretben, csak a mi szerény erőinkhez képest — alkalmasak e cél megközelítésére. Az a szellem és meggyőződés hasson át bennünket, hogy nem azért vagyunk egy kisváros kis társadalmának tagjai, hogy egyik a másik ellen foglaljon állást, hanem egyik a másik mellett és egyik a másikért hasson és tegyen. ostoba vagyok az ilyen találós mesékhez : nem vettem észre semmi egyebet, minthogy nagyon szép szemei vannak. A lány egy ideig hallgatva nézett maga elé; aztán, mintha érezte volna, hogy ő adós a felelettel, újra beszélni kezdett: — Az anyám rossz asszony. Elhagyott engem. Elhagyott kétszer is. Először utána mentem sírva, mert nem volt kenyerem. Most már nem könyör- gök neki. Csak menjen a maga utján. — Én is megyek a magamén. — És apja? meghalt? — Meg. Most három esztendeje. Jó ember volt; az a hibája,.hogy nagyon jó. Megengedte az anyámnak, hogy járjon színházakba, bálba, mikor a házbért nem tudtuk kifizetni. Mikor az iskolából hazameotem, sokszor találkoztam először az anyámmal, a mint egyik vagy másik gavallérjával bement a boltba csipkét vásárolni, aztán meg az apámmal, a mint vitte haza az irodákból a másolni valót, hogy legyen kenyerünk. Az anyám elkergetett volna maga mellől; apához szegődtem, együtt mentünk haza, együtt sirtunk otthon egész este. Különös ember lehetett az öreg ur! Meg is kérdeztem tőle: — Hát apát, azt se szerette ? — Azt igen. Szerettem, és mégis haragudtam rá. Sokszor zsémbeskedtem vele, minek olyan jó, minek olyan lágy szivű, olyan — gyáva. Ha ón férfi lettem volna! Mosolyogva néztem rá erre az energikus felkiáltásra. Ne akarjunk többnek látszani, mint vagyunk és ne mások kiszorításával avagy kicsinyítésével iparkodjunk érvényesülni. Ne azokat a tulajdonságokat és okokat kutassuk és böngészszük ki egymásnál, a mélyek elválasztanak és elidegenitenek bennünket, hanem ép ellenkezőleg keressük ama érintkezési pontokat, a melyek közelebb visznek és fűznek bennünket egymáshoz. A szegzárdi intelligencia társas életének olyan gyújtó pontja legyen a szegzárdi kaszinó, a mely a kedély világának és a szellemi életnek melegítő sugarait áldásosán és termékenyítve árasztja szét. A főispáni jubileum. Simontsits Béla alispán a múlt közgyűlés napján megtartott bizalmas jellegű értekezlet határozata értelmében e hó 5-én délelőtt 11 órára gyűlésre hívta össze a végrehajtó-bizottság tagjait. Az értekezleten megjelentek nagy száma, valamint az ott elhangzott lelkes beszédek újabb bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy Széchenyi Sándor gróf főispán minő általános tiszteletnek és népszerűségnek örvend és hogy tiz éves főispáni működését e vármegye közönsége minő fényes ünneppel óhajtja megörökíteni. Az értekezleten jelen voltak : Busbach Péter és Boda Vilmos országgyűlési képviselők, Sztankovánszky János, Kovách László, Bi- schitz Mór, Perczel József, Döry Andor, Pesthy Mór, Szeniczey Ödön, Vizsolyt Ákos, Leopold Sándor, Sass László, Fördos Dezső, Jeszenszky Andor földbirtokosok, Wosinsky Mór szegzárdi plébános, Sághy Pál agárdi esperes, Csontos Jenő zombai és Streicher Péter hőgyészi plébánosok, Steinekker Ferenc urod. felügyelő, Döry Pál, Pesthy Elek és Szévald Mór főszolgabirák, Nunkovich Ferenc tb. .» , ép főszolgabíró, Ujfalusy Imre, 7ótth Ödön, Orffy Lajos, Török Béla, Leopold Kornél dr., Geiger Gyula, 7éry Emil (Gyönk), Frühwirth Jenő dr. (Tamási) és Schwetz Antal dr. (Bonyhád) ügyvédek, Ágoston István kir. táblai bíró, ifj, Závody Albin kir. törvényszéki bíró, Markó Gusztáv az államépitészeti hivatal főnöke, Tanárky Árpád dr. kórházi főorvos, Györky Lajos dr. (Kölesd) tb. megyei főorvos, Hirling Ádám dr., Erdős Gábor (Dees), Kerbolt István (Eegöly), Kovács Gyula Az föl se vette, hogy tán gúnyolódom, hanem mindig sebesebben és mindig bizalmasabban folytatta : — Apa csak egyszer kelt ki hevesebben az anyám ellen. Mikor ... eh, ezt talán nem is kellene elmondanom. Akkor nagyon csúnyán összevesztek. Apa egyenesen belebetegedett a nagy felindulásba. Ki ápolta volna? Én iskolába jártam, az anyám a mulatságai után. Különben is nagyon gyönge, vézna ember volt apa, a tüdeje se lehetett egészen rendben. Egy darabig csak köhécselt, kínlódott, vagy három hónapig nyomta az ágyat, aztán őszszel meghalt. Azt vártam, hogy a visszaemlékezés legalább egy könnyet kicsal azokból a szép szemeiből. Még csak nem is sóhajtott, a hogy az ilyen szomorú emlékeknél szokás, hanem egészen neki keseredve folytatta: — Az volt aztán a csúnya élet, mikor anyával egyedül maradtunk. Kenyerem több volt, miat eddig, de jó szót nem kaptam egyet se. — Egyszer ott hagyott szó nélkül. Három nap csatangoltam utána az egész városban, mig végre ráakadtam. Aztán, mert nagyon éhes voltara, sírni kezdtem, letérdeltem előtte, úgy kértem, hogy ne hagyjon el. Visszafogadott, pedig csak teher voltam neki. — És most kegyed hagyta el őt ? — Nem. Ó akart szabadulni. — Maga járt utána, hogy állást szerézzen nekem. Mikor az első ajánlatot megkaptam, itt hagyott. — Egy levélben mentegetőzött csak, hogy most már úgy sincs szükségem rá. — S azt nem tudja, hol van most? (Vejke), Ványek Béla (Mucsi), Popovics^ Gyula (Paks) jegyzők és lakler József Vesztergbmbi Szegzárd község bírája. Levélben mentették ki elmaradásukat: Perczel Dezső, Döry Dénes, Döry József, Rátkay László, Orosz Endre, Péchy József, Kovách Sebestyén Endre, Bauer Adolf, Kálmán Dezső, Sántha Károly stb. Az értekezlet elnöke Simontsits Béla alispán, jegyzője Simontsits Elemer II. aljegyző volt. Az elnök üdvözlő beszéde után behatóan méltatta az ünnepély jelentőségét és előterjesztette ama vázlatot, a melynek keretében az ünnepélyt megtartatni véli. Igen élénk eszmecsere fejlődött ki erre, a melyben a jelen voltak nagy része vett részt. Hosz- szas értekezés után megállapittatott az ünnepély programmja, a melyre nézve irányadóul egy részt a beiktatási ünnepély programmja, másrészről pedig az szolgált, hogy abban az alakban történjék minden, a mely a jubilánst a legkellemesebben érinti. A megái lapított programra a következő : A jubiláns ünnnpélyek napja folyó évi december hó tizediké. Az ünnepélyre meghivatnak a szomszéd társtörvónyhatóságok, igy Pest, Somogy, Baranya, Veszprém és Fejérvármegyék. A jubiláns főispán érkezése és ünnepélyes bevonulása december 9-én lesz. A vármegye első állomásán, Nagy-Doroghon beszáll a dunaföldvári járás főszolgabirája, és üdvözli a főispánt. A vonat délután fél négy órakor érkezik Szeg- zárdra, a hol a kiszállás alkalmával Szegzárd város nevében fogják üdvözölni a jubilánst. Erre aztán a feldíszítendő utcákon és felállítandó két diadalkapun keresztül megtörténik a bevonulás. A várraegyeház- ban Simontsits Béla alispán fogadja a főispánt és tart üdvözlő beszédet. Este kivilágítás. Másnap 10-ón délelőtt 11 órakor vármegyei rendkívüli közgyűlés, melyet Simontsits Béla alispán erre az alkalomra hiv össze és a melyen ő fogja az elnöki tisztet viselni. A közgyűlés tagjai a tanácsteremből hálaadó isteni tiszteletre mennek át a belvárosi templomba, melynek megtörténte után a közgyűlést folytatják. A közgyűlésen indítványozni fogják a főispán arcképének lefestését a gyülésterem részére. Ezután küldöttség fogja ő méltóságát a közgyűlésen való megjelenésre felkérni. A megjelenő főispánhoz a vármegye közönsége nevében Döry Dénes kir. tanácsos ünnepi beszédet fog intézni. A közgyűlés után a küldöttségek tisztelgése következik. Tisztelegni fognak az egyházak, a katonai hatóság, a vármegyei tisztikar, a különböző ha— Nem is akarom tudni. Semmi közöm többet hozzá. Megyek a magam utján.' Megtetszhetett neki ez a büszke mondás, mert megismételte: — Igen, megyek a magam utján. — De hová vezet majd ez az út ? — Mit tudom ón! válaszolta türelmetlenül. Valahová majd csak elvisz. Csak minél messzebb az anyámtól, az anyám sorsától. Lehet akármilyen göröngyös, ón megbirkózom vele. — De tudja-e, hogy épen ez az ut nagyon nehéz, hogy legtöbb kísértés itt kerülgeti ? — Nem félek tőiük, vágta oda büszkén. Aztán másról beszéltünk. Mikor válásra került a sor, megkérdeztem: — Legalább a nevét mondja meg. — Solti Margit vagyok. Arra már kérni is alig merem, hogy Írja meg, milyen viszonyokra talált. Pedig lássa, úgy érdeklődöm a sorsa iránt... — Megírom, ígérem. Ön jó embernek látszik. Irt is, mindjárt az első héten. Érdektelen apróságokat gyönge ortográfiával. Az anyjáról egy szót sem. Ez volt az első és utolsó levél, a mit kaptam tőle. Egy hónapig azt se tudtam, él-e? A második hónapban megakadt a szemem a hymen hírén. És két hót múlva egy kis pikantériára téved a szemem: az volt megírva benne, hogy Solti Margit egy szinészszel megszökött az urától. S a hírben semmi alapot, semmi okot nem találtam, a mi megfejtse nekem a nagy kérdést:
