Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-11-11 / 46. szám
1894. november 11. tóságok, egyletek, társulatok és intézetek, avárm. községi jegyzői egylet és az összes községek képviselőinek küldöttsége. Délután 8 órakor a vármegyeház tanácstermében díszebéd a főispán tiszteletére. (A szálló nagytermében az nap este bál lesz, ott tehát nem tartható meg az ebéd.) Az ebéden 152-en vesznek részt, többen a teremben nem férnek el. Este bál a szegzárdi népkonyha javára. Mindeme ünnepélyek rendezése és előkészítése céljából egy szükebb körű végrehajtó bizottság választatott, melynek tagjai: Simontsiís Béla elnök, Simont- sits Elemér jegyző, továbbá: Ágoston István, Boda Vilmos, Geiger Gyula, Leopold Kornél dr., Markó Gusztáv, Orffy Lajos, Tanárky Árpád dr., lotth Ödön és ifj. Závody Albin biz. tagok. Ezek után az értekezlet déli 12 órakor véget ért. Innét az értekezleten megjelentek társas ebédre a kaszinóba mentek át. Az ebéd igen jól sikerült, mindvégig igen élénk volt a hangulat. Tosztok is voltak nagy számban. Az elsőt Simontsits Béla mondotta, Szeniczey Ödönhöz intézve szavait, hivatkozván a múltból arra, hogy akár a politikai életben, akár más téren elágazó utakon haladtak is egykor, a közügyek és egyéb hazafias érintkezési pontok őket, mint igaz barátokat és hazafiakat, egymáshoz mindig közel vitték. Eltette azt a férfiút, kit, habár szorosan véve nem is tartozik e vármegye kötelékébe, de azért szívesen valljuk őt magunkénak — Busbach Pétert, a kölesdi kerület szeretett és tisztelt képviselőjét. Busbach Péter követve az előtte szóló példáját, szintén visszatekint tosztjában e vármegye múltjára, a mely mindenkor a haladás és a felvilágosultság zászlóját vitte előre és példát adott az egész országnak és előkészítője volt a 47. és 48-as éveknek, mely munkában neki is szerény rósz jutott. E vármegyében töltötte legszebb éveit — ifjúkorát. Visszaemlékezik e vármegye nagyjaira, Beze- rédjre, a Perczelekre, Sztankovánszkyra stb. Az ilyen hazafias közszellem csak ott keletkezhetik, a hol a vezérfórfiak járnak a jó és nemes példával elől. Élteti Simontsits alispánt, kinél kitünőbb alispánt nem is- iner Magy arországom Szeniczey Ödön szintén Simontsits Bélát éltette, kívánva, hogy fényes tehetségeinek és munkaszeretetének mindenkor megfelelő munkakört találjon magának, lotth Ödön Boda Vilmos képviselői működését és egyéniségét meleg szavakban méltatva Bodát, ki viszont Totth Ödönt, mint társadalmi életünk köztiszteletben ál ó alakját éltette. Wosinsky Simontsitsot, mint a rendező-bizottság tevékeny és tapintatos elnökét éltette, ki legközelebb szintén mint jubiláns fog szerepelni. TOLNAVAR] utiHC YE. 8. Simontsits Béla FördUs Vilmost, a kaszinó elnökét éltette, kinek jóvoltából voltunk együtt a kaszinó helyiségeiben. Busbach Péter elismerő sza-. vakban emlékezett meg a vármegye magas színvonalán álló és a közügyekért önzetlenül küzdő sajtójáról, mire Leopold Kornél azzal felelt, hogy nálunk könnyű a sajtónak feladata, mert egészséges a közszellem és nincs más hivatása, mint e közszellem hű kifejezőjének lenni. Élteti e vármegye nagy fiának, Sztankovánszky Imrének méltó utódját, Sztankovánszky Jánost. Schwetz Antal a 11 tagú végrehajtó-bizottságot, melyre a legfontosabb munka vár, Döry Pál Gy'órky Lajos drt, mint a főispán buzgó házi orvosát, lotth Ödön a mindig fiatal lelkű Szeniczeyt, Szeniczey viszont Totth Ödönt, mint szellemi munkást éltette. Nemcsak az ebéd, a mely tényleg kitűnő volt, hanem kaszinónk is rendkívül megtetszett a vidéki vendégeknek, kik alig győzték a dicsérő szavakat. A szükebb körű végrehajtó-bizottság már megkezdette működését. Várkonyi Endréről. Hívatlanul jö mindég a halál, Ahol kell — oda sohasem talál! Nemesen érző szív és fenkölten gondolkodó agy világa aludt ki a múlt héten hirtelen, mint a bolygó tűz, melynek csalékony fellobanásán és eltűnésén megdöbbenünk. A büszkén ég félő törő tölgyet is ily váratlanul sújtja le a haragos ég villáma, melynek megsemmisítő ereje porba dönti előttünk a remény dús hajtásait! Várkonyi Endrében nem mindennapi tehetség és nem kisszerű lélek semmisült meg. Lelke telve nemes idealizmussal, gyermekkora óta ambiciózus, nagyratörő volt, kiből a szellem égi szikrája kezdett kiragyogni. Most ért fel fejlődése delére s a legszebb reményekkel kecsegtetett a jövőben. Mély tanulmány nyal, széles látkörrel, lankadatlan munkakedvvel, nemesen érző szívvel és tisztult ízléssel most kezdte érvényesíteni tehetségét ; és a jövő mutatta volna meg, hogy az ily korán elhunyt életerős férfi egyaránt hasznára vált volna a tudománynak és az irodalomnak. Életének jó része, a legszebb férfi korig, csak szenvedés, küzdés, lelki töprengés és a nemes ideál utáni törekvés volt; s most, midőn egy angyali jóságu nő oldalán nyugodtan, megelégedetten fejthette volna ki a benne szunnyadó szellemi erőket: a kérlelhetetlen halál kiragadta őt az élők sorából, vigasztalhatatlan gyászba borította az özvegyet, ki az önzetlen, odaadó szeretet és hitvesi hűség melegével aranyozta be boldog családi életét s árvákká tette ártatlan gyermekeit, kikben gyönyörködve ujult munkakedvvel valósíthatta volna meg kedvenc álmait. Gyermekkoia óta erős hazafias érzés, a költészet és irodalom forró szeretető, elfogulatlan, szabadelvű gondolkozás jellemezték a boldogultat, ki különösen Garay János életének és költészetének megírásáról ábrándozott, amely kedvenc eszméje kisérte utolsó lehelletéig. Még halála előtt pár nappal is ez a terve töltötte el lelkét és a fővárosban léte alkalmával fölkereste a nagy költő családját, kikkel Garay hátrahagyott leveleinek feldolgozása és rendezése ügyében értekezett. A család öt bízta meg ezen irodalmi hagyaték sajtó alá rendezésével, s teljes lelkesültséggel kezdett bele a munkába, melyei most félbeszakított a nem várt megrenditö eset. Lázasan dolgozott s igyekezett megfelelni a belé helyezett bizalomnak, mintha csak érezte volna, hogy neki, a halhatatlan költő közeli rokonának hivatása, hálával párosult kötelessége, érdeme szerint méltatni szülővárosának országos hirü költőjét! Másfél évtized óta foglalkozott Garayval és műveivel, több tartalmas közlemény jelent meg tollából, de a nyugodt rendszeres munkát jö ideig megzavarta pályája, melyet hajlamai, gondolkodása és érzése ellenére kellett megkezdenie. Érdemekben gazdag, boldogult atyjának, — ki nemes gondolkodása és gyermekeinek szeretető mellett mély vallásos érzéssel volt megáldva, — kedvenc eszméje és kívánsága volt, hogy egyik gyermekét papnak nevelhesse. A sors úgy akarta, hogy a boldogult Endrének kellett volna teljesíteni atyja kívánságát, ki ugyan szabad röptű gondolkodása, családi élet iránti forró szeretető és költői kedélye miatt nem látszott hivatottnak erre a lemondással párosult pályára, mégis engedett édes atyja akaratának és belépett a piaristarend hazafias érzésű tagjai közé. Édes atyjának meghozta ezt az áldozatot, mint jó fiú, ki a szülői szeretet és gyöngédség kötelékeinek inkább rabja lön, mintsem megszomoritsa az áldott lelkű atyát, ki egész életét családja boldogitásának szentelte. A piarista rendben töltött éveit tanulmányokra fordította. A klasszikus és modern irodalom mélyébe teljesen behatolt; elsajátította az olasz, francia, német nyelvet és a modern irodalom legjelesebb műveiből gyarapította tudását, fejlesztette látkörét, nemesítette ízlését. Közben pedig a fővárosi és vidéki lapokban értékesítette tanulmányait. A szüuMi változtathatta meg ilyen hirtelen ezt a lányt ? Micsoda körülményeknek kellett összejátsza- niok, hogy ilyet tegyen a kis erkölcspródikátor ? Talán színlelés és hazugság volt az a vasúti mese ? Vagy talán nem is ő az oka az egésznek ? Külső befolyás, belső konvulzió nem dolgozott semmit, csupán jogait követelte az anyai örökség ? Én nem tudom. Buday László. „Almanach 1895-re.“* Eszembe jut egy régi adoma Laube-ről, a leghíresebb német színházi direktorról. Mikor Grünne gróf, a bécsi császári színházak igazgatója vele tárgyalt, hogy mily föltételek mellett volna hajlandó a Burgszinház igazgatóságát elvállalni, röviden igy válaszolt: — Öt évre föltétlenül szabad kezet kérek minden teendőimben. — Miért épen öt évre? — csodálkozott az intendáns. — Az első három évben csupa ellenséget szerzek magamnak olyan emberekben, a kiket kénytelen leszek a színháztól elkergetni; a negyedik évben jó barátokat szerzek és az ötödik évben végre rákerül a sor arra, hogy a színházért tegyek valamit. Nos hát, Laube uramnál sokkal kedvezőbb helyzetben volt az Egyetemes Regénytár Almanachja ! Ellenségei egyáltalában soha sem voltak, mert ki * Almanach az 1895. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Kegénytár X. évfolyam III. és IV. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ara diszkötésben i frt. is gyűlölhetne egy ilyen kedves, mindig mulattató cimborát? A jó barátok száma pedig már az első esztendőben légió volt, s ma, ha — akár a fővárosban, akár a vidéken — belépünk intelligensebb család otthonába, biztos, hogy az olvasó-asztalon megtaláljuk az Álmanachot. Vájjon miben rejlik sajátkópeu vonzerejének titka, hogy évről-évre nagyobb tért hódit magának és ma már mint házibarát szerepel, a ki ellen azonban még a legskrupulózusabb férjnek sem lehet kifogása? Azt hiszem, hogy ennek két oka van. Az első abban áll. hogy a szerkesztő és a kiadók épen csak a legjobbat tartották elég jónak az Almanach számára és aggodalmas gonddal rostálták meg az ide szánt közleményeket. A publikum, mikor kezébe veszi a díszes kiállítású kötetet, már előre meg van győződve, hogy a modern magyar elbeszélő irodalom javát kinálják neki mesésen olcsó áron. A második, nem kevésbé fontos ok az, hogy az Egyetemes Eegénytár Almanachja minden esztendőben hű képét adja a magyar elbeszélő irodalom különféle árnyalatainak és iskoláinak. Szóhoz jut benne romantikus és a verista, az ideálokat kergető iró épugv, mint az életet fotografáló. Minden genre megvan benne, csak éppen az ízléstelen és az unalmas nem. Ezt a kettőt közel jönni sem engedi a szerkesztő. És a publikum, mely mintegy kaleidoszkopikus tükörben látja együtt az egész magyar elbeszélő irodalom képét, örömmel kapkodja el az aranyozott kötésű csinos köteteket. Lám, az idei Almanach is mily változatos nevekben és arányokban I Előcsarnokában Mikszáth Kálmán a szerkesztő fogadja a vendégeket, még pedig egy minden izében zamatos humorral telitett előszóval. Mikszáth az Almanach előszavából valóságos specialitást csiná't már és a közönség évről- évre nagyobb várakozással néz elébe, mert jól tudja, hogy a szellemes tréfa alakjában sajátképen egy komoly, éles megfigyelésre valló essay t kap a magyar irodalom valamely ágáról és irányáról. Az idei előszó is olyan tősgyökeres magyarsággal és pompás humorral van megírva, a minőt csak Mikszáth tud produkálni. A honneuröket az Almanach fogadó termében ki más csinálhatná, mint a magyar irodalom fejedelme, Jókai Mór? Egy régi adomát mond el, azzal a bűbájos költészettel és meleg közvetlenséggel, mely még akkor is megkapja sziveinket, mikor már a reálizmus rabságába ejetle. Jókai varázsszava arra is képes, hogy lepattantsa a rabláncot és ismét elvezessen minket fantázia tündér birodalmába, a hol ö egészen otthon van. Jól esik kipihennünk attól a fáradtságtól, mellyel sok modern könyv olvasása jár és nézni a csodás ragyogást, mely tollának nyomában keletkezik. Franciás könnyedséggel és a magyaros érzés melegével csevegi el Szabimé-Nogáll Janka az ő kis történetét, melynek cime „Hervadáis“. De mintha a szabad természet lehelléte csapná meg arcunkat, a mint a következő elbeszélésre átfordítjuk a lapokat. Igen, ez ő, a természetleirás nagymestere, a természet szépségeinek szerelmese, Bársony István. „Egy rab megszökött“ az ő históriájának cime. Nyelv és tárgy egybeolvadnak benne és Bársony prózája ebben az elbeszélésben olyan tiszta és átlátszó, mint azon tengerszemek egyike, a melyekről ő regélni szokott. Lehet, hogy csak a véletlen adta neki szomszédul a nemrég elhunyt Juszth Zsigmondot, de olykor szereti ám a véletlen az ellentéteket. „Az utol>ó lakó“ nagy r affine ment-nal van megírva, vagyis inkább megrajzolva Meglátszik rajta, hogy szerzője előtt ott lebegett a modell. — Hevesi József o’asz cirnü novellája („Yorrei morir“) pesszimisztkus világnézetre vall, de olyan órdekfeszitő, hogy szívesen elnézzük a szerzőnek a nők ellen táplált neheztelését. Vájjon igazi neheztelés-e ez. vagy csak afféle dépit d'amour? — Ignotus és Pékár Gyula
