Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-04-08 / 15. szám
2. TOLNAVÁRMEGYE. 4 Kossuth gyász megyénkben, Egy babérlevélről . . Lenyugodt már napunk, A mely reánk íénylett . . . A gazdag magyar náp Oly koldus szegény lettT . . . Szivéről a babért Elosztották széjjel S dúsgazdagok vagyunk lm egy kis levélleír B. I. A nemzet nagy halottjának temetésén, úgy szintén az országos gyászban Tolnavármegye közönsége méltó kegyelettel vette ki részét. Már múlt lapunkban közöltük, hogy a vármegye tavaszi közgyűlésén hozott határozata értelmében részvétiratot intézett Kossuth Ferenchez, a temetésen küldöttsó- gileg képviseltette magát, a szobor-alapra 200 frtot szavazott meg és a ravatalra koszorút helyezett. A küldöttséget Simontsits Béla alispán vezette, tagjai voltak Madarász Elemér főjegyző, Totth Ödön ügyvéd, Máthisz Kálmán főszámvevő, D'öry Pál főszolgabíró, Tóth Károly mérnök, Nagy István ár- vaszóki ülnök, Geisz László földbirtokos, Erdos Gábor decsi jegyző, Lőwy Ignác megyei bizottsági tag Simontornyáról, Balázs István decsi biró, Zsig- mond László alsónyéki jegyző, Pap János alsónyéki biró, lapunk szerkesztője, stb. Bonyhádról, Duna-Fóld- várról, Paksról, Pilisről stb. külön küldöttségek voltak a temetésen. Tolnavármegye remek pálma- koszorúja általános feltűnést keltett. Nagy megütközést keltett, hogy Szegzárd városa, mint ilyen, sem küldöttséggel, sem koszorúval, sem rószvétirattal, szóval a gyász vagy részvét legcsekélyebb jelével sem szerepelt. Erre vonatkozólag lapunk egyik t. barátjáról — ellenzéki részről — a felháborodás hangján irt levelet vettünk, melyet ezúttal csak az okból nem közlünk, mert nem akarjuk, hogy az általános gyászba dissonáns hang vegyüljön. A temetésről nem hozunk tudósítást, mert az időközben megjelent napi lapok kimerítő közleményeket hoztak már a temetésről. E helyen még csak helyreigazítjuk azt a kis lapszust, amely sajtóhiba alakjában, utolsó számunkba belecsúszott, — egyik táviratunkban az foglaltatik ugyanis, hogy a hatósági aktusnál, a midőn Kossuthot agnoskálták, a jegyzőkönyvet fölvetíüá:, fölvet/e/c helyett. — A jegyzőkönyv fölvételénél és a hatósági agnoskálás- nál lapunk szerkesztője egy véletlen folytán jelen volt ugyan, de az egész eljárás hivatalos lóvén, abban csak a hivatalos személyek vettek hivatalosan részt, azért nem vettük fel, hanem felvették — a jegyzőkönyvet. Szegzárd. — Szegzárdon a református templomban a temetés napján gyászistentisztelet tartatott, mely alkalommal nemcsak a templom telt meg zsúfolásig, hanem százakra menő közönség már helyet sem kapott a fekete posztóval szépen bevont templomban. Borzsák Endre igen szép beszédet mondott, mely az ő gyönyörű szónoki előadásával nagy hatást tett a hallgatóságra. A beszédből közöljük az azt megelőző előimát: „Nagy isten 1 felséges urunk és édes jó atyánk 1 igazi lelki gyászban, sziveinkben mélyen megkeseredve és vigasztalást egyedül te nálad remélve és tőled várva, kérve, jelentünk meg a te szent templomodban, hogy a nagy magyar nemzet millióinak országos gyászához csatoljuk e mi kicsiny gyülekezetünknek gyászát, hogy a megmérhetetlen haza- fiúi bánat kicsiny tengercseppjei hadd ömöljenek a nemzeti nagy gyász s méltán leverő fájdalom óceánjának most oly viharos nyugtalansággal és mégis méltóságosan hömpölygő árjába, hogy bánat-köny- nyeink hadd folyjanak össze a nemzet könnyeivel, hogy fájdalmas „jaj“ kiáltásunk : „esesett a mi fejünk koronája !“ hadd jusson fel egyszerre a te királyi trónusnd elé, a többi megkeseredett magyarok millióinak jaj kiáltásával . . . Mint a villany ütés, úgy érte a magyar nemzetnek, mint egyetlen embernek a szivét a leverő, e borzasztó hir :• „Meghalt Kossuth Lajos.'“ És te tudod, óh népek istené ! ki volt, mi volt nekünk e szent aggastyán, ezen még romjaiban is dicső, nagy férfiú ?! Te . . . tudod, hogy ö benne, szegény sokat szenvedett, de mindig imádott édes hazánk legnagyobb alakját, nemzeti létünk újjá teremtőjót alkotmányos szabadságunk kivivóját, bölcs vezérünket, jó testvérünket, édes atyánkat siratjuk 1 Te tudod, hogy az igazságos Mátyás király óta és ő előtte is, nem volt hivebb barátja, lángolóbb lelkű, sze- retőbb szivü fia a magyar hazának, mint Kossuth Lajos, elhunyt közös édes apánk! . . . Engedd meg hát, óh mennyei közös édes atyánk, nagy isten 1 hogy méltó könnyeinket szent trónod zsámolyára hullassuk s előtted zokogjuk el igaz fájdalmunkat; hiszen egyedül Te vagy képes még az egyes ember szive fájdalmára is enyhüle- tet adni: mennyivel inkább Te vagy képes egy nemzet gyászának sötét fellegót megvilágositani a vigasztalás szép szivárványával ? Mennyivel inkább Te vagy hatalmas az egész nemzet vérző szivének tátongó sebére szent kezeddel a Gileád gyógyító balzsamát odacsepegtetni ? 1 . . . Oh nagy tsten! népek szent istene 1 tekintsd meg hát — kérünk — országos gyászunkat, lásd meg a magyar nemzet millióinak záporként omló igaz könnyeit, gyógyítsd be a tátongó, országos, mély sebet s ajándékozz meg bennünket is szent igéd jótékony vigaszával, hogy mig előtted állunk könnyes szemünket feléd fordítsuk s a fényes égből, Tetöled sugározzák alá mennyei világosság a mi most oly sötét földünkre, elárvult nemzetünkre, gyászba borult hazánra — szent fiad az Ur Jézus Krisztusért! Amen !“ Ő is igy tett. Tetszett neki a mártír szerep, s a dicsőséget, a mit el nem ért, elengedte azért a kilátásért, hogy a jövő századok majd kiássák a feledésből a nevét, az alkotásait, s a megérdemelt polcra állítják mellőzött nagyságát. A minthogy a történelemben erre is talált elég példát. Érdekes, hogy az ilyen rossz órában termett ötletek, a mik olykor mindenkit elfognak, de más csak múló ideig viseli nyűgöket, hogyan tanyát tudnak verni egy képzelgő, fantaszta lélekben s egy életpályát hogyan tönkre tudnak marni egyre csipkedő fullánkjaikkal. Haragudott a világra és — ontotta egyre- másra a bánatos, sötét hangú verseket. Ha volt is valaha költőiség benne, az most tisztára kiveszett belőle; ugyanaz a siránkozó, panaszos hang vonult végig minden során. Egyhangú, komor érzelgés unalmas ismétlése volt mind, amit csak irt. Természetes; a melyik poéta belefáradt a küzdésbe, elvesztette az energiáját, az nem is Költő már többé. Tétlenül nyögő kedélynek nincs költészete. Anteus megörökítette a nevét, mert a hányszor a földhöz vágták, mindig uj erővel, friss ambícióval kelt fel onnan; ha a földön elterülve jajgatott volna, bizony nem emlékezünk ma már nevére ! Visszavonult rögeszméinek, képzeletben szenvedett méltatlanságának csigaházába; onnan szidta a prózai világot, és magasztalta az jsteni költészetet, a mi távol a profannm vulgus zajától, az ő lelkében virraszt még csak. Kapott egyszer egy levelet. Nem is levél volt az, csak egy eljegyzési kártya, a miben Miklóssy Jenő litografált betűkkel tudatja, hogy eljegyezte Csulor Erzsiké kisasszonyt. Bégi emlékek boszantó raját idézhette föl lelkében ez az aranyszególyü kártya, mert nagyon el- komorodott utána. — Hát még ez is I Miklóssy Jenő gyermekkori pajtása volt. Az iskola padján, görög órák tartama alatt szőtték barátságukat. Mindegyiket elragadta a fiatal évek ábrándos heve, s csengő nmekben fogadtak egymásnak, meg a múzsának örök barátságot. ' Aztán — istenem, hogy változnak az idők — Miklóssy mérnök lett. Kiverte fejéből az ábrándokat, lassan, lassan megfeledkezett az utolsó rímről is, a mit összekalapált, számoknak, térképeknek szegődött lovagjává, s ime most meg is házasodik. A sorsával meg van elégedve, az élet prózájával kibékült, felesége, gyermekei mellett boldognak érzi majd magát, talán még vagyont is szerez : s a múzsa, az bizony eszébe se jut többé. Nagyon felháborította ez a dolog. Hát még ez az ember, osztályosa az ő ifjúi álmainak, még ez is ki tudott békülni az élet prózájával.* Azok a finom betűk, amik az eljegyzését hirdetik, boldogságról mesélnek. Boldogság — — a mai világban ? Ez lehetlen 1 1894. április 8. Az izr. templomban kedden délután volt a Kossuth rekviem. A templom a gyásznak megfelelő díszt öltött, az ablakok és padok fekete posztóval bevonattak, az égő gyertyákon fekete fátyolok A templom minden zugában megtelt gyászoló közönséggel. Ott voltak küldöttsógileg a nőegylet választmánya Thodorovits Lajosné úrnő vezetése alatt, a tűzoltóság Boda Vilmos főparancsnok vezetése alatt. — A gyászszertartást rövid ima nyitotta meg. Utána az énekkar Lmhardt Ignác fo- kántor vezetése mellett a iHymnust*, majd pedig s «Szózatot» énekelte szabatos előadással. Ezután Ungár Simon dr. rabbi emelkedett szellemű emlékbeszédet tartott, melyet igen szép könyörgés előzött meg. Szónok Kossuth Lajost hatalmas fáklyához hasonlította, mely midőn tövig leegett, sok millió lángot hagyott maga után, melyek az ő lángjától nyerték fényüket. A honszerelern lángja, melyet Kossuth Lajos gyújtott meg a nép szivében, soha sem fog kialudni. A magyar nemzetnek nem kell mondani, ki volt Kossuth Lajos, kinek köszöni szabadságát, elég, ha nevét mondják ki, mely a magyar nép nyelvén egy a szabadság magasztos eszméjével, egy a törhetetlen becsülettel, egy a honszerelemmel, egy az emberi szív legnemesebb érzelmeivel. A zsidóság — mondja később — mely évezredekkel ezelőtt hirdette e tant: Egyenlő jog és egyenlő (örvény legyen szántatokra es az idegen számára, ki közietek tartózkodik, (IV. Moz. 15,^16.) méltán gyászolja Kossuth Lajost az «Egyenlőség* ihleteit hirdetőjét; a zsidó vallás, mely legelőször mondotta ki ama, ma már majdnem minden vallás által magáénak vallott szent tant „szeresd felebarátodat, mint 'ónmagadat» (III. Moz. 19. 18.) méltán gyászolja Kossuth Lajost, a «testvérisége hirdető prófétáját és a zsidóság, mely a rabláncok összetörésétől számítja népálete kezdetét, méltán gyászolja Kossuth Lajost, a «Szabadsági- rettenthetetlen bajnokát.“ Kossuth Lajos, ki Mózes 10. igéjéhez hasonlóan három igét adott nemzetének, az egyenlőség, testvériség és szabadság szent igéjét, a magyar nemzetnek nemcsak szabadsághőse és vezére, de egyúttal törvényhozója is volt, kinek emlékét legméltóbban úgy tiszteljük meg, ha ez örökségét hiven megőrizzük. Tegnap Kossuth Lajosné és Vilma emlékére a szegzárdi nőegylet a belvárosi rom. kath. templomban rekviemet rendezett, amelyen özv. Jhodro- rits Lajosné elnök vezetése alatt a nőegylet választmánya teljes számban, a városi hatóság, a polg. iskolák tantestülete és ifjúság és egyéb nagyszámú gyászoló közönség volt jelen. A templom bejárata, valamint belseje gyászdrapóriákkal nagyon szépen volt díszítve. A mise alatt a dalárda „Mért oly borús“ s „Menj aludni“ kezdetű gyászdalokat, végül pedig a „Hymnust“ énekelte. Tolna. — Tolna város közönsége is lerótta a kegyelet adóját Kossuth Lajos nagy hazánkfia irányában, a mennyiben temetése napján délután 3 órakor a Szent-Háromságtéren gyásziinnepólyt rendeztek, a melyen valláskülönbség nélkül, ugyszólva „egész Tolna megjelent. Már délután 2 órakor vonult fel gyászlobogókkal a következő 5 testület: a Ő, ő nem fog megházasodni. Ki nem állhatja a társaságot, kerüli az embereket. Ha más örül az életnek, áldoz kedvteléseinek, vagy dolgozik azokért, a kiket szeret, az ő szemében az mind próza, silány, ostoba próza. Beh más az ő világa, az ő költészete! Menynyivel szebb, mennyivel magasztosabb 1 És ez a hitvány, prózai világ élni mer, örülni tud a nélkül, hogy csak sejtelmével bírna az ő ragyogó világának, a nélkül, hogy meghódolna az ő költészetének. Eh, arra sem érdemes ez a kor, hogy gyűlölje ; megveti, egyenesen megveti őket. Lám, lám, mi lett a rajongó, ifjú poétából ! Mormogó medve, harap mindenfelé ; az ő lelke meg, — mint Arany mondaná — csupa könyökből áll. Akárhol, akár mily szelíden érintik is meg, ő csak fájó, durva lökést érez. A vége — mi is lehetne más vége az ilyen történetnek ? — az, hogy a rögeszme mindig jobban belefészkeli magát fejébe. Az az ostoba képzelődés át- meg átjárja agyának minden rostját, kiöl belőle minden jobb eszmét, nemesebb érzést. Megunja az életet, el szeretné dobni magától, de nem meri. Megmételyezett gondolkozásával, beteg idegeivel talán valahol az őrültek házában végezné be életét, ha nem akadnak jó lelkek, azok az annyiszor megvetett, gúnyolt prózai teremtések, akikben azon-
