Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-04-08 / 15. szám
IV. évfolyam. Szegzárd, 1894. április 8. 15. szám. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD HŐÉNÉL. BODNÁE ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Fél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám ... . 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A cél. (L. S—u.) Fájdalomtól levert szivünk ismét rendes törvénye szerint dobog, gyásztól zsibbadt agyunk is eszmélni kezd, s első gondolata hazánk múltjáról nemzetünk jövőjére révedez. Merítsük bár a hazaszeretet öröktüzét a történelemből, nyújtsanak hatalmas Gigászok példát, hogy milyenek legyünk, van valami, a mi fontosabb múltúnknál s ez: jelenünk és jövendőnk. Őszintén megvalljuk, nekünk igen furcsának tűnik fel, hogy a gyásznak e szomorú napjaiban a jelennek bizonyos megvetésével szólottunk nemzeti múltúnkról. A ki ismeri Magyarország történetét, az tudhatja, hogy az Árpád-házi királyok óta Magyarország nem volt olyan erős és hatalmas, mint napjainkban. Az Anjouk és Mátyás király rövid fénykorától eltekintve, szakadatlanul nemzeti létünkért harcoltunk, s zászlónkra csupán az volt felírva: lenni, vagy nem lenni. Kossuth Lajos lángelméjének, s Deák Ferenc bölcsességének köszönhetjük, hogy végre elértünk a békés munka, a nemzeti konszolidáció vihar nem háborgatta kikötőjébe. Szomorú, hogy ebben a kikötőben is vannak hullámok, melyek a nemzeti közérzület hajóját bántják, fájdalom, hogy vannak körök, melyek azt a büszke gyászt, melylyel nagy fiában a nemzet önmagát tiszteli, félre magyarázták. Erezzük minden tollvonásunknál, hogy múló, örökre elmúló jelenség ez, mert szivünknek egész bizodalmával hisszük, hogy a magyar nemzet az idők végéig megmarad a politikai érettség azon fokán, melyen az elmúlt napokban az egész világ tiszteletét vívta ki magának. És a politikai érettségnek első jele az, hogy ne csak az érzelmek, hanem kiválóan az ész által vezéreltessük magunkat. Ez az, amit politikai bölcsességnek nevezünk.'— Kockára tenni jövendőnket bűn volna, és jól vigyázzon, a ki ezt megkisé- relni merészelné, mert vállai nem lehetnek oly erősek, hogy a felelősség súlya alatt össze ne görnyednének. És épen azért, mi a magunk szerény körében csak hálával adózhatunk a We- kerle-miniszteriumnak, hogy helyét oda nem hagyta. Ha Wekerle lemond, a népszerűség fényes glóriája övezi — de aztán ? Aztán ? Ki jöhet utána ? Talán egy nemzetibb minisztérium? A Wekerle kabinet a legnemzetibb 1867. óta. És mi lesz azokkal a javaslatokkal, melyek Magyarországot végleg egygyó fogják tenni, melyeknek megvalósítását Kossuth Lajos hattyúdalában annyira kívánta ? Yalószinüleg visszakaptuk volna Szá- páry Gyula grófot, összes kapkodásaival, ínséges házassággal takaródzo reakciójával! Jövendőnk parancsolja azt, hogy maradjon meg a Wekerle minisztérium, amelynek szigorú kötelességérzete s hazafiassága lemondott a könnyű dicsőségről, s inkább megküzd a népszerűtlenség hydrájával, csak ne vigye válságos helyzetbe ezt az országot. És a mint a Wekerle kormány eddigi működésében a főrugó a hazafiasság, a szabadéi vüség volt, úgy reméljük, hogy munkakedvét nem bénítja meg sem nagyok haragja, sem kicsinyekr boszantása, hanem a nagy és dicső ügyhöz méltó lelkesedéssel igyekszik tovább is célja felé — mily sokat mond a célt kifejező néhány szó ! — Egységes, szabadelvű, nemzeti Magyarország 1 Mig ezért a célért harcol, mi, és velünk az ország túlnyomó többsége, ott leszünk a küzdők sorában. TÁRCZA. —KíSzürkeség. Szóltam: „Az ég mily tiszta kéken Ragyog a Balaton vizében, A forró, fényes napsugártól A kék hegyek ragyognak távol. Ó mily hizélgő lágy varázs van, E pompás nyári délutánban I A föld mosolytól fényessé lett Mily szép a nyár! mily szép az élet!“ S Ön szólt: „Mindebből mit se látok, Árny fedi mélyen a világot, Lehet, hogy csillog tarka színben, De nékem mégis szürke minden. Most még nem érthet, ó de lássa, Majd tűnik ajka mosolygása, Elszáll a napfény ködtől űzve, S megérzi minden milyen szürke.“ r Es szavait én hogy nevettem Kevóly, sugárzó, ifjú kedvben, S a Balaton ezüstös habja, Ég, föld, vigan kacagott rajta! A boldog jókedv merre, hol van ? Itt állok némán, kedvhagyottan I S gyakorta most eszembe jutnak Szavai, melyek nem hazudtak! A kedv, a napfény semmivé lett, Mind elborultabb lesz az élet, A szép nyarat az ősz elűzte, S köröttem minden szürke, szürke! SZALAY FRUZINA. Betegség. — A TOLNAVÁRMEGYE eredeti tárcája. — Poéta volt. Legalább annak tartotta magát, és akadtak jóakaró, naiv lelkek, akik egy vélemó^ nyen voltak vele. Költői lélek minden esetre, már hogyha köl- tőiségnek nevezzük azt a beteges képzelődést, a melyik itt a világon valami különös, ábrándos színnel von be mindent szemünk előtt, és fejünkben külön világot teremt, légvárakkal, álomalakokkal, a mikben minden van, csak igazság meg életre valóság nincsen, Terseket is irt halomszámra. Színtelen, egyhangú verseket. Lett volna tán abban a fiúban eldalolni való érzés, megónekelni való gondolat, de nem tudott alakot adni nekik. Harmóniátlan, Ízetlen töredék volt az, amit fel tudott mutatni. Hiszen mindnyájunknak, a tucat emberek egész légiójának az a hibája, hogy nem tudjuk megtalálni se írásainkban, se életünkben a harmóniát. A mit papírra vetünk, a mit cselekszünk, az mind csak szánalmas küzdelem az alak és tartalom között. Poéta volt, 'de nem azok közül, a kiknek ?, képes lapok az arcképét hozzák, a kik vidéki felolvasásokon éjjeneket meg babérkoszorúkat szereznek. Nem volt rosszabb azoknál,( de gyámoltalanabb. Azt a frázist, hogy a kor nem becsüli meg szemefényét, a költőt, nem tudta kibasználni. Sok ügye-fogyott ember kiáltozta tele szájjal ezt a mondást addig-addig, hogy a jámbor publikum fölült neki, és észrevette. 0 nem tudott tőkét csinálni belőle. Nem azért mintha becsületessége visszariadt volna tőle: egyszerűen, mert ügyetlen volt hozzá. Reklám takargathatja csakis a rósz portékának a hiányait. 0 nem értett a dobveréshez ; természetes, hogy amit árult, a maga siralmas meztelenségében senkinek sem kellett. Ez aztán elkeserítette. Egy vágya volt mindig a dicsőség; azon csüngött minden beteges rajongásával. Most, hogy belátta, mennyire távolodik tőle ez az egyetlen eszmény is, csüggedni kezdett. Az a rögeszme vert gyökeret a fejében, hogy őt félreismerik, készakarva mellőzik. Tudott rá példát eleget a históriában, idézhetett volna egy egész sor nevet az irodalom, a tudomány mártírjai közül, akiknek a nagyságát kétségbe vonták, teremtő erejüket becsmérelték, s ugyanakkor hitvány középszerűségek diadalkocsiját halmozták koszorúkkal. Mikor érezzük, hogy a kiket a sors. fölénk emelt, nem sokkal nagyobbak, mint mi, nagyon könnyű képzeletünkben a magunk értékét megtízszerezni és abban a vigasztalásban sütkérezni, hogy csak azért nem emelik a mi nagyságunkat az illő piedesztálra, mert mind törpe az, a ki a felszineu úszik,
