Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-08 / 2. szám

2.

vezését az egész országban nagy örömmel fogadták. Még nem történt Magyarországon olv miniszteri kinevezés, a melyet párt különbség nélkül hasonló lelkesedéssel üdvözöltek volna. De nem is volt még Magyar- országon államférfin, ki lángelméjének és nagy tudásának sikereit oly nagy mértékben és, a mi fő, oly gyorsan felmutatni képes lett volna, mint épen Wekerle.

A programul, melyet Wekerle adott, nemcsak megnyugtató, hanem egészében és részleteiben teljesen megnyerő volt.

A reformokat, melyeket hirdetett, még erőltetett okoskodással sem voltak képesek az ellenzéken lényegesen megtámadni.

A szabadelviiségnek ama erőteljes hangsúlyozása és követelése pedig, a mely a programúiban foglaltatik, mindazoknál, a kik nemcsak szóval és a pillanatnyi divatok kedvéért szoktak szabadelvüsködni, lelkes viszhangot keltett és e lelkesedés csak fokozódik, ha elolvassak a miniszterelnöknek a szabadelvüpárt tagjaihoz intézett újévi beszédét.

Lendületes szavakkal, határozottsággal és öntudatosan, mint Magyarország kormányelnökéhez illő, aposztrofálja a szabad- elvüséget és a szabadelvű intézmények híveit.

Az állam érdeke az első, az állam érdeke szent.

Vajha megértenék ezt azok, a kik már is bagolyokként kezdenek suhogni a sötétségben, mert félnek a világosságtól, vajha megszívlelnék azt, hogy dogmákkal, — pedig azoknak megsértése, még csak érintése is,( mindenkitől távol áll, — országokat kormányozni nem lehet, vajha ók is megéreznek, hogy van ugyan szentség, de az a szabadság és hogy a legszentebb hitvallás : a hazaszeretet.

= Buschbach Péter a kolesdi kerület érdemes képviselője az újév alkalmával a szabadelvű párt nevében Bánffy Dezső báróhoz, a képviselőház elnökéhez, előkelő színvonalon álló, nagyszabású beszédet intézett.

Magyar királyi udvartartás.

(L. S—u.) Tegyünk különbséget ábránd és eszményekért való lelkesedés között.

Ábrándozás a lélek betegsége. Eszmé- nviség a lélek magasra törése. Amaz káp- rázat, melyet önkényüleg fest maga elé a képzelet, s igy mindenütt csalódás, keserű kiábrándulás jár nyomában; emez újabb és újabb nemes tettekre sarkal, s mindig reménycsillaga marad egy szebb jövendőnek.

Vannak, kik a mi nemzeti aspirációinkat is mind az ábrándok világába szeretnék űzni. Kik, mert nem éreznek velünk, puszta délibábnak tartják azt, miért mi lelkesedünk. Csakhogy azt nem hisszük, hogy akadjon igaz magyar szív, melyben nem a kegyelet érzete uralkodnék nemzeti kívánalmainkkal szemben, hogy találkozzék magvar politikus, ki a mi legszentebb érzelmeinket nem az eszmények, hanem az ábrándok közé sorozná.

A magyar nemzeti törekvések között a magyar királyi udvartartás kérdése vár elsősorban megoldásra.

Rég elavult pergamenlapok mesés dolgokat beszélnek a régi magyar királyok udvaráról. A dicső Nagy Lajos, vagy Mátyás királyunk uralma alatt bámulat tárgya volt a magyar udvar ragyogó pompája, s messze külföldről jöttek annak csodálatára. Csak a mohácsi vész után, mióta a Habsburgok foglalták el Árpád és Szent István örökét, törődtek oly keveset Magyarország külön udvartartásával, valamint hogy nem adtak semmit Magyarország állami souveraini- tására. Sőt jól tudjuk, hogy Mária Teréziának titkos, a zseniális József császárnak pedig nyíltan bevallott célja volt, hogy a bécsi udvar nagyszerű pompája és fénye delejes erővel bírjon, mely a magyar fóurakat a birodalom fővárosába vonzza. Dicső szabadságharcunk és Deák lángszellemével megalkotott kiegyezésünk után persze a helyzet tökéletesen megváltozott. A legnagyobb tudósok is megegyeznek abban, hogy Magyarország soha sem volt annyira magyar, mint most. S hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzunk, csak általánosságban jegyezzük meg hogy hazánk ma a fófaktor Ausztria-Ma- gyarország életében, s Budapest a súlypont, melytől a kettős monarchia politikája függ, hogy a magyar államiság eszméje a kiegyezés óta napról-napra nagyobb tért hódit, hogy nemzetünk közgazdasága ma ép oly független és erős, mint a mily nemzeti és szabadelvű politikai irányzata.

Igaz, nem értünk el még mindent. Huszonöt esztendő rövid idő egy nemzet életében, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a politikai józanság mindig a fokról- fokra való haladásnak ad előnyt. S valóban a nemzetek története elég tanúságot tesz arra nézve, hogy a legszebb, legdicsóbb célt is biztosabban érhetjük igy el, mintha bizonytalan kísérletekkel, lépcsők átugrásá- val óhajtanánk törekvéseinknek érvényt szerezni. Legveszélyesebb a politikában a salto mortale, mert vele nem egyesnek, hanem egy nemzetnek sorsa van kockára téve.

De azért a fokozatos haladás nem zárja ki a gyors haladást.

Az utolsó huszonöt év világcsodálta vívmányai épen e fokozatos és gyors békés haladásnak eredményei. A magyar államiság épülete szilárd, falai erősek, s ellenállának vésznek és viharnak. Csak az ornamentika nem kész s különösen kirí a legszebb ékességnek, dicsőségesen uralkodó királyunk magyar udvartartásának hiánya.

Megjött ennek is az ideje, s mi bízunk Wekerle Sándor miniszterelnökben, hogy sikerül felékesitenie a magyar állam épületét a legszebb diszszel, mely kívülről is hirdesse, hogy mivé lett az a magyar nemzet, melynek nem csalóka ábrándképei, hanem eszményei vannak, melyekkel győzött a múltban, győz a jelenben, melyekkel győzni fog a jövőben is !

Utódjának. Wekerle Sándornak, kineTOLNAVÁRMEGYE. ________________ 1893. január 8.

Ugy is lett. Vunibaldot kinevezték Csalmaz- Kis-Tógyesre postatisztnek Itt aztán festhetett olajba. Csakhogy festményei nagyon egyhangúak valónak, rendesen egy karikában „Csalmaz-Kis-Tógyes 18/n“ vagy kevés vá'tozással „Indítás után“ mondatot ábrázolták. Nem is volt hozzá nagy kedve, s igy nem lehet rajta csodálkozni, ha ideges volt, különösen nagy forgalom alkalmával. Ilyenkor történt, hogy egyszer egy tolakodó fűszeres inast, az „ajánlott“ felülbélyegzövel fejbe vágott, máskor pedig a pénz- tigyigazgatóságnak a jutalmak kifizetését utalványozó rendeletet tartalmazó levél helyeit egy 10 kiló súlyú s olmiitzi kvarglit tartalmazó ládát juttatott. |

Fegyelmi vizsgálat alá került. De kivágta magát ; azt mondta, hogy az inast levélnek nézte s hogy az utalványos levélről nem hitte, hogy nagv boldogság, hogy oly kis helyen elférjen.

Védekezését el is fogadták s ezért nem is történt baja. De kifürkészhetetleuek a bürokratizmus utjai, s Vunibaldtól megvonták két évre az előléptetés jogát, mert Budapesten a posztkiszli elveszett. Hogy miért történt ez: mai napig azt senki sem tudja. No de azért vigasztalódj szegény Yunibald, igaz ugyan, hogy te akkor Csalmaz Kis-Tógyesen voltál s a kisztli meg Budapesten veszett el, de gondold meg azt, hogy mindennek valaki az oka, s hogy különben is az nap félórával később jöttél hivatalba.

Ebben az időben ismerkedtem meg szegény Pipát \ unibalddal. Jó fiú volt, szerették is mindenfelé, s nem egy estét töltöttünk kedélyes tarokko- jás közt.

Mert tarokkozni nagyon szeretett, csakhogy a következetesség kedvéért itt is rómitő pechje volt. Egyszer volt alkalma Huszonegyest fogni, s ekkor is a nagy izgatottság közepette kiesett kezéből a Skiz, s a szoruló Huszonegyes szemfüles gazdája rátette a lábát s igy szegény Vunibald ettől a dicsőségtől is elesett. Egyszer megpróbálták vele barátai, hogy játék közben még egy pakli kártyát adattak neki, hegy azzal blattját tetszése szerint kiegészíthesse : de szegény, nyerni igy sem tudott.

Klasszikus pechje volt.

— Bizonyára a szerelemben van nagy sze rencséd, mondtam egyszer neki.

— Hadd el a manóba ezt az elcsépelt mondást. A közmondások legnagyobb része is elavult már, s nem igaz. Legközelebb itt is államosítani kell. Mert nézd például ezt: „A madarat tolláról ismerni.“ Ez nem áll, mert azt a tolla nélkül is meglehet ismerni. Nincs az a pecsenye, hogy meg ne mondjam róla, hogy csirke-e. réce-e, liba-e, vagy pediglen borjú.

S itt jót nevetett a jó Pipát.

Ilyenek voltak viccei, s ez volt talán még a legjobb mit valaha mondott. Hiába, pechje itt sem i hagyta el.

A büntetéskép kitűzött idő is leniult végre, de \ unibald csak nem lépett elő, s minden kér- . vénye azzal a biztatással jött, hogy kérelme „ez alkalommal nem volt figyelembe vehető.“

Persze a következő elkalommal se. Végre megunva a sok folyamodást, hősünk protekció után nó- I zed. s oly szerencsés volt, hogy egy előkelő dúsgazdag gyáros csakugyan beszélt Vunibald érdekében a miniszterrel. Csakhogy miután a miniszternek is volt egy embere, kit ó a gyárosnál szeretett volna alkalmazni, kit utóbbi azonban semmikép nem használhatott, mert süket is, vak is volt: igy ez a dolog is szegény Vunibald ellen fordult, s ő most már csak annál inkább sem avandzsirozott.

A jó Pipáinak további élményeiről ezután egy darab ideig mit se hallottam, mert Csalmaz-Kis- Tőgyesröl távoznom kellett, s csak öt év múltával láthattam ismét viszont e szép várost.

Vunibalddal az utcán találkoztam, flótával a zsebében. Nagyon megörültünk egymásnak.

— Nos tehát most flótázik, kérdeztem hangszerére mutatva.

— Igen. Tudja, úgy érzem, hogy nagy tehetségem van a muzsikához. Táviratozás közben jöttem erre az eszmére. A fuvolát is csak billegeti az ember s össze-vissza csak az a kis fujás teszi a különbséget.

Nagy sikert kívántam. Aztán tudakozódtam előléptetése felől.

— Az is megjött, felelt kissé elkomorodva. Mert tudnia kell. hogy megnősültem. Nőm, kit Pestről nevezték ki ide távirásznőnek, ott nagyon sok jó ismerőssel birt, s igy aztán sikerült... De mit gondol kérem, tán jobb volna ha zongorázni tanulnék ; most jut eszembe, hogy azt fújni sem kell s igy éppen semmi különbség sem lenne egy Morze s Bösendorfer között ?

Éppen aggályaimnak akartam kifejezést adni, midőn egy szép, vagy 10 éves kis lányka szaladt