Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-16 / 16. szám
III. évfolyam. 16. szám. Szegzárd, 1893. április 16. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLT KORNÉL. BODNÁH ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz-1 lemenyek, valamint az elóflze-1 tések és a hirdetések is a szer-| kesztőséghez intézendSk. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Pél évre. . . 3 „ - „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám .... |2 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Kram mer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Akarjunk! (L. S—u.) Van egy frázis, mely soha sem lesz elkopott, mert ha mégannyiszor is ismételjük, az a magyar ember szivét újra meg újra szent lelkesedésbe hozza. Van egy cél, melyet magunk elé tűzni dicsőség, azt megközelíteni pedig hazafiui boldogság. Ez az eszme és e cél a magyar nemzeti állam teljes megvalósulása. Osak ámítás, nagy szemfényvesztés vonhatja kétségbe törekvéseink jogosságát. A ki elfogulatlanul méri az igazságot, az legalább is természetesnek találja azt a vágyakozásunkat, hogy az ezeréves Magyar- országot végre teljesen magyarrá tegyük I Hogy megteremtsük az egységes, konszolidált, nemzeti Magyarországot ! Hogy egész erőnkkel meg akarjuk tartani a magyart a hazának ; hogy ez országban a nem magyarból is magyart akarunk szerezni, ki velünk gondolkodjék, ki azért lelkesüljön, a miért mi lángolunk, ki részese legyen örömünknek s fájjon szivének az, a miért mi könnyeket hullatunk ! A történelemnek minden lapja tanúskodik arról, hogy a népek tömkelegében csak egységes, tömör nemzetek voltak képesek boldogulni. — A magyar nemzet hozzá még elhagyott, mint egy sziget a népek óceánján ; ez elhagyott nemzet an- nálinkább csak úgy vívhatja meg sikerrel a létérti küzdelmet, ha kultúrájában, sót félvér eAóleg nyelvében is teljesen egy, azaz gyár lesz. Minden eszközzel, a tudásnak és akaratnak összes fegyvereivel kell tehát a magyar nyelvnek és kultúrának mindnagyobb tért szereznünk. A Dunántúl hál’ Isten nem akadhatnak Raciuk és Lukaciuk. Hanem azért kijutott mi nekünk is a részünk a munkából. Meg is alakult évekkel ezelőtt a „Dunántúli Közművelődési Egyesület“, hogy tegyen valamit különösen a kivándorlások ellen. De nem tett eddig még semmit. Azaz, hogy mégis. A „Nemzet“ (pk.)-ja a múlt héten vezércikket irt a „különösen Tolnavármegyében ijesztő mérveket öltött“ kivándorlásokról, s elmondja, hogy a D. K. E. — halljad és bámuld világ a mentő gondolatot! — a kivándorlások ellensúlyozására — iveket bocsátott ki a községekhez, hogy a nyaralásra alkalmas helyeket jelentsék be . . . A tolnavármegyeiknek erre csak az lehet a válaszuk,- hogy ez a magasztostól a nevetségesig valóban csak egy lépés. Es mit tett a D. K. E. Tolnavármegye közmivelödésének előmozdítására ?! Azt mondják : az egyesület még fiatal, várjunk. Hát Uram Istenem! attól a csemetétől, mely az ültetés után még meg sem fogam- zott, várhatunk-e a jövőben életerős fát, s a fán gyümölcsöket ? Ugyebár nem. Pedig Tolnavármegye talajában szépen virulna e fa, s gyümölcsét élvezvén, késő unokák áldanák annak ültetőit . . . Elég volt reámutatnunk a kivándorlásokra, elég lesz csak felemlítenünk, hogy Tolnavármegye sok községében még jórészt idegen a haza nyelve ! Megyénk vitális, nemzeti érdekei hazafiui kötelességünkké teszik, hogy célunk elérésére társadalmi utón is minden követ megmozdítsunk. Szerény eszközökkel is sokat tehetünk. Mi ismerjük népünk ügyét-baját, tudjuk, hol lehet, hol kell segíteni a magyarság fentartása és a magyarosodás terjesztése érdekében. Volt alkalmunk e lapok hasábjain a múlt évben egy „Garay-társaskör“ eszméjét megpendíteni, melynek tervét annak idején laptársunk, a „TolnamegyeiKözlöny“ is helyeselte. Most ehhez hasonló, de tisztán irodalmi társaság eszméjéért harcol a „T. K.“ t. cikkírója. A jó ügy érdekében, melyet csekély erőnkkel mi is szolgálni akarunk, azt bátorkodunk proponálni, hogy minden egyéb terv elejtésével alakítsunk egy tolnavármegyei magyar közművelődési egyesületet, mely a fent elősorolt elsőrangú érdekek mellett azokat a célokat is szolgálhatná, melyeket múlt heti számában az irodalmi társaság tervében a „T. K.“ és tavaly e sorok írója a „Tvm.“ hasábjain kifejtettek. TÁRCZA. Temetkezzél... Temetkezzél hő karjaimba, Te boldogtalan szép leány, így elhagyatva mórt tagadnád Ésengsz a szerelem után 1 Miért ne volnék én az első, Kit édes csókod boldogít, Miért rabolná más helyettem, Mosolygó ajkad epreit? Ó lásd e léha nagy világban, Korülhálóznak majd sokan, És kincseidtől megrabolva, Ott hagynak téged koldusán-------Én sokkal jobb vagyok ezeknél, Hidd el, szeretlek, mig lehet, S nem hagylak el, hanem bevárom, Midőn te hagysz el engemet. AZBA. Ő megváltozott! — A „TOLNAVÁRMEG YE“ eredeti tárcája. — ügy volt az, hogy a Laci gyerek Pestre került a jogot hallgatni. Mikor még itthon tanult, szorgalmas volt iszonyú módon; bújta a könyveket, tanult éjjel-nappal. Meg is volt a látszatja; a nagy tiszteletű professzor urak nem győzték dicsérni, még a mogorva direktor is jobb keddvel simogatta az állát, mikor Laci felelt neki. Mire aztán magába szedett annyi tudományt, a menuyinel többet a mi kis városunk nem tud nyújtani, akkor Pestre indult. A szolgabiró azt mondta, hogy ebből a gyerekből még vicispán is lehet, annyi esze van ; az apja fiskálisnak szánta, az anyja meg pláne képviselőségről álmodozott. Hiszen olyan szép is az, mikor minden valamire való házon ott lobog a trikolor az ő fia nevével, az utcán pedig alkotmányosan berúgott kortesek éneklik: „A mameluk nem kell neküuk, Káldy Laci a követünk. Éljen a haza !“ Ennyi remónynyel bocsátották útnak a fiút, pedig ő benne is volt elég. Tudósnak készült, könyveket akart Írni, akadémiai tagságot forgatott a fejében, s gondolatban már ekkor valami egyetemi kathedrára pályázott. .... Karácsony közeledett; a Laci gyerek ma-holnap haza jön. Az öreg Káldy ott pipázgat a kályha mellett, a felesége szokás szerint harisnyát fejel. Egy darabig hallgatnak; úgy látszik, gondolkoznak valamiről. Aztán megindul a beszélgetés ugyanarról, a kiről előbb a hallgatás folyt: a Laciról, a kinek ma este kell megérkeznie Pestről. Az öreg elmondja, hogy mennyire megnőhetett az a fiú, talán már a bajuszát is ki lehet pödörni ; az anyjuk meg egyre csak arra kiváncsi, hogy most is olyan ájtatosan imádkozik-e asztalnál mint azelőtt ? — Hát hogyne, hogyne ! Tudod, anyjukom, az a gyerek nem úgy volt nevelve, hogy az a pes- tises nagyvárosi élet el tudná rontani. Felelek ón arról a fiúról, felelek! „ — Már az igaz, öregem, hogy a Laciban eddig csak gyönyörűségünk volt. Édes Istenem, milyen szép jelenet volt is az. mikor a vizsgaünnepélyen a nagytiszteletü direktor ur tavaly kezet szorított vele az egész város láttára, s aztán egy képet adott neki emlékül, a mire aranyos belükkel volt ráirva: „Az erény és szorgalom jutalmazására.“ Tudom, most is az imakönyvében őrzi. Ott volt az öreg plébános ur is, az is a Lacit dicsérgette; csak egy valaki maradt némán. Az
