Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-10 / 28. szám
TOLNAVÁRMEGYE, 1892. julius 10. közegészségügyi felügyelő, felnőttek oktatója, társadalmi mozgalmaik vezére stb. legyen: a közoktatási törvény mindenek fölött megkívánja tőle azt, hogy naponkint 5 órát 60—100, hazulról nagyrészt teljesen tudatlan s neveletlen gyermek körében töltve, ezekkel az előirt temérdek tananyagot (mely határozottan nagyobb a régi táblabiró-világ- beli algymnáziuménál) a modern tanmódszer elvei szerint közölje. Feltéve már most, hogy a tanítók emez elsőrendű feladatukat emberül megoldani igyekesznek: sehogysem csodálhatjuk, ha a nem-magyar tannyelvű iskolákban a magyarnyelv terjesztése körül csak oly szerény az eredmény, aminő ez rendszerint tényleg lenni szokott. S azért nagyon helyesen indítványozza V. űr, hogy az állam nyelvének nagyobb s maradandóbb sikerű tanítása végett ismétlő tanfolyamokat kellene életbeléptetni — a téli időszakban. Persze, hogy a leghivatottabb közeg volna e feladatra is a tanító. De kérdem, vájjon hányán közülök fognak még ezzel a legújabb feladattal is megbirkózni tudni? hánynak lesz meg az a szerencsés, az az irigylésre méltó fizikuma, hogy az iskolában eltöltött 25, magánórákkal együtt esetleg 35—40 heti óra után még hatot-tizet külön a magyarnyelvi tanfolyamra áldozzon ?! — „Kancsó vagy ördög bibliája mellett“ keres-e a maga számára üdülést, avagy nemesb szórakozást talál-e üres óráiban ? azt nem feszegetem, hanem igenis állítom, hogy szorosan vett hivatalos kötelmeinek lelkiismeretes teljesítése után a legtöbb néptanító fizikailag képtelen (főkép a legszorgosb tanidőben — télen) még valamely külön tanfolyamnak lelkesült és sikeres vezetésére. Pillanatig sem vonom én kétségbe a néptanítók egyetemének hazafias lelkesedését e nemzeti szempontból oly nagy jelentőségű kérdés körül, avagy ambícióját: e téren is megfelelni a benne helyezett megtisztelő bizalomnak; tudva tudom, hogy jól esnék mindnyájoknak a kulturegyesületek részéről aratandó erkölcsi, s talán még jobban az anyagi elismerés ; de azért még is csak a mondó vagyok ismételten, hogy azok a jó néptanító urak is, kik pedig leg2. ________________________________ al ább annyi joggal arrogálhatják magoknak a „nemzet napszámosai“ önérzetes címét, mint Vas Gereben régi színészei, szintén mind csak enberek, és pedig túlnyomókig nem is Goliáthok vagy Herkulesek, hanem csupán közönséges kaliberű — emberek. „Nagymérvű hazafiság, fenkölt gondolkozás, forró hazaszeretet“ — szép és dicső dolgok. Ha azonban ezek gyakorlását másoktól elvárjuk : sohase feledjünk számolni az emberek — emberi erőivel. . . . lm ez lévén az én álláspontom a fen- forgó kérdésben, a magam részéről helyén valónak találnám : hogyha a kulturegyesületek ott, ahol a tanítók ez újabb teherre a magok jó szántából s a legnagyobb készséggel önként nem vállalkoznak, a mag}7ar nyelvi ismétlő tanfolyamoknak téli estéken leendő megtartását illetőleg inkább más, értelmes férfiak, első sorban a lelkészek házasságára appellálnának, és ezeknek biztosítanak — eme hazafias missió teljesítése esetén — e célra fordított tényleges költségeik (fűtés, világítás, szolgálat) megtérítését. Ez utóbbit már csak azért is, mert senkitől sem lehet kívánni, hogy önzetlen munkájára úgyszólván még reá is fizessen. S merem reményiem, hogy ily irányú felhívásnak az önálló lelkészek körében ép- úgy, mint a káplán urakéban meglenne az óhajtott sikere. Csakhogy akkor — és ez „sine ira et studio“, de azért „serio“ legyen mondva — ezt az üdvös és hazafias munkálkodást a papoknak nem „a sok meddő elkeresztelési vita és vallási villongás helyébe“, mint V. teszi, hanem egészen más tenorban kellene ajánlani ; mert bottal verebet tudvalevőleg megfogni nem, de — agyonütni lehet. Pártos Zsigmond, várdombi plébános. Cseléd ügyünk. ii. Lapunk múlt heti számában már jeleztük, hogy mai cikkünkben, miről fogunk szólni, t. i. a mostani cselódközvetitósi rendszer fenntartása mellett felállítandó nyilvántartásról. Ezen rendszer mellett egy külön cseléd ügy-osztály felállítása volna szükséges, a mely a helyszerzők manipulációját ellenőrizze, mert itt van a gyökere a rossz hajtásnak, t. i. ők rontják a cselédeket. Nem célunk itt sem felsorolni bizonyos manipulációkat, melyek a helyközvetitők erszényének megtömésére szolgálnak csupán, ismeri azokat minden cselédtartó különféle változatban. Nekik tökéletesen mindegy, hogy az elszegődtetett cseléd meg- felel-e a gazda kívánalmainak vagy nem, csak a cseléd helybe álljon s az elszegődtetési dijat a cselédtartótól és a cselédtől felvegye, mert hisz ha meg nem felel, úgyis tovább küldik, az pedig ismét odamegy elszegődtetni magát s ennek a helyszerző csak örül. Vagy talán nincs-e napirenden az, hogy végre több cseléd változtatás után a gazda egy jóra- való cselédre akad s midőn már örvend, hogy a folytonos cselédváltoztatás véget ért, egyszerre a jó cseléd hátat fordít a dolognak, nem végez rendesen semmit, folytonos perpatvar, lárma, mig végre vagy a gazda, vagy a cseléd felmond — a cseléd mehet! „A cselédszerzők visszaéléseinek meggátolha- tása céljából szükséges volna tehát, hogy a hely- közvetitő kötelez essék, mikép az ő közbenjöttóvel, a lefolyt napon történt elszegődtetésekről a megállapított minta szerinti kimutatást, másnap reggel 8 órakor az illetékes hivatalnál szolgáltassa be, a honnan az naponta, hivatalos utón, a cselódügyosztályba szárra aztatik át. Hogy a nyilvántartás kellő módon s teljes hitelességgel kezelhető legyen, kimondandó volna, hogy a cselédek úgy a belépés, mint a kilépés alkalmával személyesen jelentkezzenek. E feltétel a gazdára nézve kissé terhesnek látszik ugyan, de mindenesetre mgy mértékben előmozdítaná azt, hogy a cselédek helyüket hosszabb ideig megtartsák. Köteles volna továbbá a helyszerző a neki kezelés végett hivatalból kiadott „Szolgálati bárcát“ a gazdával a szerződés megkötése alkalmával aláíratni s azt ugyancsak a fentebb említett módon a cselédügy-osztályba juttatni. Tekintettel arra, hogy a helyszerzői intézmény fenntartása mellett felállítandó nyilvántartás csak as esetben érné el célját, ha a köteles kimutatások a cselédközvetitők ál al pontosan betertjesztetnek, az előfordulható mulasztások, valamint más visszaélések megtorlása céljából ez irányban is büntető ha- tározmányok volnának felálitandók, például: 1. pénzbüntetés, 2. az iparengedély időleges elvonása és végül 3. az iparengedély végleges elvonása. Kendszabályok kellenek tehát s szigorú ellenőrzés, mely féken tartsa a helyszerzőket. A cselédügy osztály más tekintetben is igen szép eredményeket mutathatna fel, nevezetesen a nyilvántartása folytán azon helyzetben lenne, hogy a város területén megfordult minden egyes cseléd Hát még a többi ismerősök! Alig hogy megérkezik az első fecske, már kezdődnek a kérde- zősködések: — Hova mentek az idén nyaralni ? — Mi az idén egyátalján nem megyünk! — Oh, ti boldogtalanok ! Ha ezzel legalább vége lenne ! De a kérdéseknek ezen tortúrája tart az egész szezon alatt, sőt még azontúl is! Valahány ismerősöd van, egy,se kimé] meg tőle. Mert ebben a kérdésben bizonyos sértő dicse- kedós van azok részéről, a kik mehetnek nyaralni. Már azok igen kevélyek, a kiknek a Svábhegy vagy Zugliget felé áll a szekerük rudja. A lipótmezeiek (nem a bolondháziakat értem) szintén arisztokrata számba mennek nyaralás tekintetében. Még a budakesziek, nagymarosiak, visegrádiak is roppant rátartósak ! Péczel, Gödöllő, Uj-Pest, Szent-Lőrincz, Palota, Cinkota, Török-Bálint stb. nem éppen valami arisztokratikus nyaralóhelyek, de azért, a kik oda mennek, szintén igen kiváló egyéniségeknek tartják magukat. A ki nem mehet sehova, az egy nagy semmi! Annak a sorsa még egy Sanyaró Vendelénél is szánalmasabb. Borzasztó ! Nyár elején bujkálnia kell, nehogy kérdezhessék: hol fog nyaralni ? Nyárutón meg azért, nehogy kérdezhessék : hol volt nyaralni ? Három évig csak győztem ezt a martiromsá- got! De most érzem, hogy tovább már ki nem birom. A feleség ? Talán nem is kell említeni, hogy tökéletesen oda van ! Barátnéi kicsinyük, a legszebb kalapját se bámulják meg, sőt kezdenek tőle lassan visszavonulni. Egy feleség, a ki nem mehet nyaralni ? Szörnyűség ! Minő férj lehet az, a ki nem tud a felesége számára kiteremteni egy nyaralásra valót ? Az ilyen férfit ott kell hagyni a faképnél! el kell tőle válni ! Hopp ! Hát igy állunk ? No, már akkor csakugyan megyünk nyaralni, ha vért izzadunk is ! Alig hogy megfogamzott bennem e hősies elhatározás, rögtön vasútra indultam. Nyári lakást kell keríteni minden áron. Egy királyságot egy nyári lakásért! Rákos-Palotát kap1 am legközelebb. Minő egész más embernek éreztem magam. A tudat, hogy nyári lakást keresek, roppantul dagasztotta a keblemet. Nem bujkáltam senki elől, hanem ellenkezőleg roppant önérzettel fitogtattam mindenki előtt, hogy mi járatban vagyok. Nyári lakást keresek ! Az van itt bőven ! Minden házban kettő-három „azonnal kiadandó“. Ékes irásu cédulák csalogatnak minden oldalról. Ha én most nyelvészeti tanulmányúton volnék : roppant ismeretekkel megterhelve térhetnék vissza a fővárosba s talán még az akadémiába is bejuthatnék. De mit nekem most tudományos akadémia ! Nekem nyári lakás kell! Neki tehát a főutcának ! Ah ! mennyi itt a nyári lakás! Nem is bőség, hanem valóságos tobzódás ! Mesés gazdagsága a nyári lakoknak. És minő környezet! Kurta rokolyás, szeplős arcú palotai Hébék, a kik hátukon hordják egész vagyonukat, mint a csiga-biga! Pörge kalapu, pisze orrú, lesült arcú palotai szeladonok, a kik fitymálva néznek rád s már rég elfeledték az udvariasságnak ama legprimitívebb elemeit is, a mit valamikor az iskolában tanultak. De hát nekünk roppant szükségünk van rájuk, mert nyári lakást keresünk. Most ők a helyzet urai! Körülnézem magam. Itt is, ott is, meg amo- dább is egy kiadó lakást hirdetnek,
