Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-03-13 / 11. szám
TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. II. évfolyam. II. szám. Szegzárd, 1892. március 13. Előfizetési ár : Egy éyre . . 6 írt — kr. Fél évre . . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése SzegzárdöD. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A közegészségügy Magyarországon. (B—r.) A kontingens államai közt, ha egyébként nem visszük is a vezérszerepet, egy elszomorító dologban, fájdalom, még mindég elöljárunk. oly nagy arányú gyermek-halandóság alig van valahol, mint épen Magyarországon. S mi ennek az oka? Legelsőben is ez a kérdés ötlik eszünkbe. Az ország fekvése, szerencsés égalji viszonyai, a kárpátok ozóndus levegője, ha örökéletről szó lehetne, Magyarországot erre a legalkalmasabb helynek, legegészségesebb országok egyikének minősítené s hogy a statisztika a gyermek-halandóság tekintetében majdnem első helyre sorol bennünket, az a köznép szegénységén, földhöz ragadtságán, tudatlanságán, — az orvosok iránti ellenszenve s a kuruzslás iránt való előszeretetén kivül bizony leginkább annak a következménye, hogy nálunk a közegészségügy érdekében, úgy az állam, mint egyesek nagyon keveset tesznek, s hogy az ember élete Magyarországon olcsó portéka, a mellyel úgyszólván senki sem törődik. Sok tekintetben az álhumanizmns századát éljük. Törvényt alkotunk a köz- és állategészségügy érdekében s az alsóbb fokú állatok jóvoltáért végre is hajtjuk azt s a legnemesebb állatért, az emberért, vétkes közönynyel alig teszünk valamit, sőt nagyon sokszor egyenesen kiszolgáltatjuk a könnyű módon való elpusztulás veszélyének. Szomorú valóság, de igy van! íme, olvassuk most is napról-napra a lapokban, hogy Magyarországon széltében- hosszában pusztítanak a járványos betegségek. A haza jövendő reményeit tizedeli a hólyagos himlő, kanyaró, difteritisz. A nyári ugorka szezon alatt, a mikor a lapok háborús liirei már nem kelendők, megjön a hire a kolerának is. S ki gondol e hazában az óvó-intézkedésekre ? Egy pár lelkes alispán, főszolgabíró, orvos, községi elöljáróság megteszi kötelességét. A tudós orvosok egy pár hétig elvitatkoznak az orvosi kongresszusokon a difteritisz, más ragályos és könnyen fertőző betegségek gyógyítható, vagy nem gyógyítható voltáról. És ezzel egyelőre elég van téve a közegészségügy kívánalmainak. Nyugodtan pusztulhat el egy egész generáció. De ne vádoljunk, bizonyítsunk! Mindenekelőtt hasonlítsuk össze a köz- egészségügyről szóló 1876. évi XIV. t. cikket, mely kizárólag az emberi egészségügyet tárgyalja, az állategészségügyről szóló 1888. évi VII. t. cikkel, — azt fogjuk tapasztalni, hogy rosszabb a helyzete a lelkes embernek, mint annak az ösztönnel megáldott oktalan állatnak, mely igát húz, mert ezt az Isten után a törvény is sokkal jobban igyekszik védeni, mint az embert, a kinek egészségügye, — legalább emberi szempontból mégis csak magasabb elbírálás alá kellene, hogy essék, s mégis csak hathatósabb intézkedéseket sürget és követel. A tagadhatlanul üdvös, sőt üdvösségében sok tekintetben szőrszálhasogató állategészségügyi törvény betüszerint való végre- hajtása megbénítja, sok tekintetben lehetetlenné teszi Magyarország összes járási tisztviselőinek más irányban való tevékenységét és működését. Az ország valamennyi főszolgabirája, szolgabirája s állatorvosa egyebet se tegyen : csak utazzék. — S valóban az állategészségügyi törvény életbe lépte óta, úgyszólván alig is tehet egyebet. — Ha egy kutya megvész, — egy szarvasmarha elhull, — vagy mondjuk Magyarország összes főszolgabírói járásában csak 100—150 községben is — kitör a száj- és körömfájás, már ugyanannyi főszolgabiró és állatorvos van mozgósítva s nagyon helyesen: A bajnak elejét venni csakis a korai óvóintézkedésekkel lehet. — Ha egy község három különböző helyén, vagy összesen 20 szarvasmarhán észlelik a ragadós betegséget, kordont húznak, megtiltják az állatok szállítását, levágását, a tej, a. széna továbbítását stb. Es ha emberek közt pusztít a himlő, tifusz s mint most a difteritisz járvány, lesz-e vájjon valami téve arra nézve, hogy a halálozási arány az emberi erőhöz mérten, any- nyira-mennyire csökkentessék, hogy a baj terjedése megakadályoztassék s hogy száz meg száz élet mentessék meg ezáltal a hazanak? Bizony édes kevés ! Jut-e eszébe valakinek, hogy ilyenkor, mint a marhavész alkalmával, talán üdvös dolog lenne beszüntetni az országos vásárokat, nagyobb csoportosulásokat?! Bizony Magyar- országon még nem volt rá eset, hogy difteritisz s más járvány miatt — kivéve talán a kolerát — elhalasztottak volna még csak egy közönséges hetivásárt is. így aztán terjed a baj. Ma még csak egy faluban, holnap már tízben és igy tovább. Ha ragadós betegséget konstatál az állatorvos, el nem hagyja addig a községet, mig nem intézkedik, hogy a beteg állatok egymástól elkülönittessenek. — Az emberek járhatnak-kelhetnek, hordhatják szét a faluban a baciHúsokat. Ezeknek szabad. — Az állati nyavalyák színhelyeit fertőteleni- tik. — Az állatorvos állásával játszik, ha TÁRCZA. —— Az én dalaimból .... Őszi eső áztatja a virágot, Hogyha te azt tudtad volna Mennyit sírtam utánad. Csendes estén, csendes éjen, Mindig mindig szüntelen, Nem lett volna a te szived Hozzám olyan hütelen! . . . Őszi szellő hervasztja a levelet. Jaj de nagyon megbántottad Az én igaz szivemet! Elvetetted, messze dobtad Mint a hervadt virágot, Kósza szellő merre viszi, Merre hordja — nem bánod ! . . . Kém mondom, hogy felkeresnéd, felvennéd! De azt sejtem, tudom, hiszem Nagyon, nagyon szeretnéd. Majd ha egyszer neked Is nyil A szerelem virága, Majd ha egyszer hiába sírsz S nem hallgatnak reája .... Szarvas Mariska. Egy vizsgálóbíró élményeiből. Pataky Istvántól. A hamis bankók. Móric, mint lókötő s ügyes zsebtolvaj volt ismeretes X-ben; szóval aféle gyanús ember volt. Acél János vizsgáló biró minden egyes esetnél figyelemmel kisórte Móric komát, de ő ügyesen kivágta magát minden bajból. Gyakorta merültek fel ellene gyanús körülmények, de beigazolni nem lehetett semmit. A kihallgatásoknál pedig olyan ártatlan arcokat vágott, hogy a ki nem ismerte, kész lett volna ártatlansága mellett tüzbe tenni a kezét. De aztán mikor kint volt, annak a jámbor, semmitmondó arcnak minden izma mozogni kezdett, a szem hol bevonult az arcüregbe, hol kiugorva, gyorsan átfutá tekintetével a körülállókat, a környezetet, rögtön a szerint változott ismét. Egy reggel Y., egy jómódú gazda beállít Acélhoz s elpanaszolja, hogy ab—i vásárra behajtott 4 gyönyörű ökröt, hol Móricot az ökrökre fel vigyázattal megbízta s mire visszament, már akkorra Móric eladta az ökröket s most nem akarja az árát átadni. Acél szinte örvendeni kezdett a panasznak, — végre tehát a ravasz róka is a hálóba fog kerülni. Alig ment el Y. s Acél a vizsgálat megkezdése iránt akart intézkedni, midőn ismét nyílik az ajtó s belép az előbb bepanaszolt Móric. — Ah! épen vártalak, Móric. — Miért, tekintetes uram? — Tudhatod. Kosztra hozzám akarsz kerülni? — Ha megérdemlem — felelt Móric s a már megszokott jámbor arc helyett szomorú kinézést öltött. — Nos, hát hol a négy ökör ára? — Ha én azt tudnám. — Na, csak ki vele, annak meg kell lenni. — Móric, vége a tréfának, Bepanaszoltak. — Engem?! — kiáltott Móric a megsértett becsület méltatlankodásával. — Engem? engem, Móricot? — Téged, téged. Y. — Y? Hisz én őt akarom bepanaszolni. — S miért? — Mert eladta a 4 ökrömet s az árát nem akarja átadni. — S ugyanúgy beszélte el, mint Y. Acél meg volt ütődve, két ugyanazon panasz, mindenik panaszos vádlott is. Egyik mellett büntetlen előélete, másik ellen rovott előélete szól, mindenik hihetőleg adja elő a mesét. A községi elöljáróktól megtudta, hogy mgy Móricnak, mint Y-nak csakugyan 4 ökre volt,
