Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-31 / 31. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE 1892. julius 31. Ha a Dunántúl kultúrái bajain segíteni akarunk, az orvos tapintsa meg annak literét, a beteg ágya mellett írja meg a recipét, de a gyógyszertár is legyen kéznél; — tehát át kell helyezni a székhelyet a Dunántúl szivébe, ahol majd akadnak lelkesülni tudó vezetők, lázas tevékenységgel működó végrehajtók, s az egyesület fel fog virágozni. Végül a dunántúli sajtónak ezirányban kellene első sorban a legnagyobb agitaciót kezdeni, — mert ha ez keresztül vitetik, nem egy, — tiz lépéssel jutunk közelebb a célhoz. Athos. Kevés a fóka? Egy pszícholog éles látásával, egy realista iró megkapó szineivel festi e lapok múlt hét előtti vezércikkírója azt a kényes helyzetet, melybe a modern kor áramlata a nőt annyiszor magával sodorja. Teljesen osztom én is nézetét, s bár a leánygymnasiumok ellen is szólanak okok, kétségtelen marad, hogy annak helyes alkalmazásával a nők szociális állásán lényegesen javíthatunk. Ha mégis oly gyakori az ellenszenv a „tudós nők“ iránt, úgy ennek magyarázatát főleg abban keressük, hogy a legtöbben csak Moliére-féle vígjátékból vagy a „Szegény Jonáthan“ excentrikus alakjaiból ismerik a nők e fajtáját; de ha minden itélőnek megadatott volna, hogy például egy érettségit tett magyar nő szellemi kincstárába és annak kedélyvilágába betekinthessen, hogy ott lássa az ész és szív közötti legszebb harmóniát, akkor kevesebb lenne a gáncs, s meg lenne mindnyájukban az a gúnytól ment igaz tisztelet, melylyel e sorok írója is az u. n. „tudós nők“ iránt viseltetik. Nem célom azonban, hogy a részleges nőemáncipáció igazságos voltát hangsúlyozzam. De mikor a t. cikkíró ur reámutat, hogy mily nehéz manapság a kenyérkereset, s ezért — mit magam is helyeslek — gondoskodnunk kell, hogy a nők megélhessenek, csodálom, hogy a férfi proletár-nevelést „igazságtalan“ színben tünteti fel; csodálom, hogy teszi ezt akkor, mikor maga is elismeri, hogy „nem megfelelő pályaválasztás, könnyelmű léháskodás sokszor elmenti a kvalifikált ifjút és növeli a céltévesztett ekzisztenciák számát.“ Az én szerény nézetem szerint igazságos e vád, mert a pályaválasztásnál valóban kórtüneteket találunk szép Magyarországon, mely kórtüne- fekból könnyen kimagyarázhatjuk a proletárizmus betegségét. Vagy egészséges álla- pot-e, hogy inig az u. n. tudományos pályán levők tultömöttségröl panaszkodnak, az egyetem alig győzi falai közé venni a tudományszomjas ifjúságot ? Nem kórtünet-e, hogy mig ezen ekzisztenciákra még mindig seregestül tódulnak, addig a gyakorlati pályákra csak szállingóznak az ifjak, — hogy ebben a par excellence földmivelő államban az ország egyetlen gazdasági főiskolájának csak 120—150 hallgatója akad, hogy iparosnak még most is rendszerint csak azokat adják, kik másra épen nem alkalmasak, hogy a kereskedéstől csekély kivétellel még mindig irtózik az arra leginkább hivatott intelligens középosztály ? Nincsen szándékomban ezzel azt mondani, hogy egy igazán tehetséges fiatal ember, kiben felülkerekedik a hajlam a tudományos pályára, ne menjen egyetemre. Csak azt az állítást merem megkockáztatni, hogy Magyarország sokkal hatalmasabb, sokkal boldogabb lenne, ha a tudományos pályára menők közül legalább a negyedrésze iparra vagy kereskedelemre adta volna magát, mert akkor az annyiszor hangoztatott „magyar ipar“, az oly sokszor emlegetett „magyar kereskedelem“ „közvetítő kereskedelem“ nem élné hazánkban még most is gyermekkorát. De hát nálunk — régi dolog — az ipart és kereskedelmet méltóságon aluli dolognak tartják. Angliában, ebben az arisztokratikus felfogású államban, egy herceg sem restelte, hogy — kereskedő. Anglia nagy és boldog. Eszak-Amerikában tudvalevőleg legtöbb a középműveltségü ember, s kevés a tudós, a yankőének a gyakorlati életben van alkalma a kevesebb iskolázás hiányait pótolni. De gazda, s különösen az iparos és kereskedő ott a logtiszteltebb osztályok közé tartozik, melyekből elnököt is választanak. Szabadjon Wilsonra és Jeffer- sonra hivatkoznom, vagy ott áll mindenek felett Franklin Benjámin példája. S Eszak- Amerika a világ egyik legboldogabb országa. Tehát nem az az állam boldog, melynek sok a tudósa, hanem az, melynek lakói az ország tőkéjét leghasznosabban kihasználják, kik hazájukat gazdaggá s igy hatalmassá teszik. Ha Magyarország intelligenciájának az ipar s kereskedelem még soká nem lesz elég méltó foglalkozás ; ha még soká szívesebben lesz valaki hivatalnok néhány száz forint fizetéssel, mint művelt iparos vagy kereskedő esetleg pár ezer forint jövedelemmel, akkor nem szűnik meg ez a kóros állapot, akkor nem lesz — mint a t. cikkíró ur tartja — csak átmeneti állapot, hogy 1 „sok az ember és kevés a fóka“, hanem 1 jön a mainál is szomorúbb reakció, mikor ' a fóka mindig kevesebb lesz, de annál több lesz — a proletár. Van a nemzetgazdaságtannak egy szép tétele. Ez a munkamegosztás nagyszerű elve. Ha minden ember egy helyre, a tudományos térre, megy fókára vadászni, a fóka természetesen kevés; de vannak nagy területek, a hol nem kevés a fóka és még lefoglalhatok ; ezen területek nevei: magyar ipar — magyar kereskedelem! A mint helyeslem tehát cikkíróul* nézetét a nőkérdésről, úgy nem oszthatom ama felfogását, hogy korunk nem nevel proletárokat.* S ezen csak a munka helyes felosztásával segíthetünk, mikor megadjuk a tudományos pályának, a mi a tudományé, de mindenképen előmozdítjuk a gyakorlati életben a hazánkban égetően szükséges intelligens iparos és modern műveltségű kereskedő osztály alakulását. Akkor, azt hiszem, nem kell majd idéznünk Madáchnak szavait, hogy „Sok az ember s kevés a fóka !“ Mert nem lesz kevés a fóka ! Leopold Samu. * Ezt nem állítottam, most sem állitom. Beismertem, hogy az iskolából kikerültek bizonyos pereentje elvész a társadalomra nézve, de ezért az iskolát okozni az én nézetem szerint legalább is igazságtalan dolog. Wekerle nemsokára forgalomba jövő mypénzeinek verésénél is oda lesz egy jókora értékű ar y mennyiség — elkopik, elkallódik, egy szóval: nincs! A haladás s az örökre fejlődő élet nagy műhelyében sem leh' ez másképpen. S oka ennek az a munkás, a ki az aranyny: bánik ? 1 S oka ennek az iskola, mely az emberi lélek kinc*. inek kiosiszolására és igy értékesítésére van hivatva? Az iskola különben is csak előkészítő tanfolyam az élet felsőbb — akadémiájára. Bizonyítványa egy nagy darab papiros, a mely bizonyos állásokra kvalifikál, de erre a nagy bizonyítványra az élet üti majd rá a szentesitő pecsétet. Miért tehát az iskolát örökösen a proletárnevelés kíméletlen vádjával illetni ? Vádoljuk inkább az életet, ezt a zsörtölődő vén professort, mely örökkön örökké áthuzpgatja a legszebb klassifikaciót, — okoljuk a szülök előítéletét, gőgös elfogultságát, rossz nevelési módszerét, be- lekontárkodását szülötteik pályájának megválasztásába, kárhoztassuk az ifjúság egy részének „úrhatnám“, tanulni nem szerető hajlamát, munka-iszonyát — ezekre kiáltsunk anatémát, mert ha van proletárizmus, ezek teremtik meg, nem az iskola. S egyébként no legyünk tulszigoruak Ítéletünk megalkotásában. Azok a tudományos pályák Magyarországon még nem annyira tultömöttek, hogy már is itt volna az az időszak, a mikor egyik ember a másik szájából kiveszi a falatot. Nagy a konkurreneia, ennyi igaz, de a mint kifejtettem — nem volt még rá eset, hogy iskola-végzett, szorgalmas, pontos s hivatása magaslatán álló fiatal ember ne kapott volna mi nálunk kenyeret. Lehet, hogy ez a kenyér fekete, — de mégis esak kenyér. Ma különben minden kenyér fekete 1 Az persze megint más kérdés, hogy fiatalságunk idegenkedik a gyakorlati életpályáktól, jobb lenne, ha nem idegenutján neki le kellett mondani s Eponina a Sabinusé lett. Es Eponina hozzá még szerette is, rajongott Sabinus után. És Sabinus ma is nagy ; egy nemzet áldja emlékét. 0 pedig ? Semmi. Semmi ? Legyen tehát más is semmi. A kik már tisztátlanok, szeretnek besározni másokat is! A barlanglakok, a megsiratott hős Sabinus és neje, Eponina rendes lakásuk, a kényelmes teremmé átalakított barlangban gyönyöreiknek élnek, azaz gyermekeikkel játszanak. Hirtelen a jelző csengő sokszoros nyomásra sietően, lázasan csendül meg. Valaki jön s pedig Anicetus nem jót sejt. A nő kisiet, s midőn a kis szobán túl van, arca ismét a rideg, bus alakot ölti fel s úgy fogadja az érkezőt, a kiben a triori Tutorra ismer. De Tutor nem jött egyedül, 12 római katona volt a kísérője. A nő még mosolyogni is tudott e percben — Az özvegy leánykori kérője,' a büszke ba- tav hős, ilyen kísérettel jön most a gyenge nőhöz ? szólt. — Nevedhez — felelt Tutor — oly rettent- hetlen hős neve tapad, a kinek a neve kimondására is katonaságnak kell mozdulni. — De egy halott neve ? — Jól tudod asszonyom, hogy ón tudom azt, hogy Sabinus nem halt meg. A nő halotthalvány lett. — S te igy mondod ezt? Mint Tutor a triori vagy a kegyenc Rómából. — Mindkettő. — ügy végem van, ha e kéttő egy tudott lenni. Jól van tehát, Sabinus nem halt meg,, eredj és keresd, hol van hazája. — Sabinus jobban szerette nejét, semhogy ne tudatta volna vele lakhelyét, és Eponina jobban szereti férjét, semhogy ne ott lenne, a hol ő van. — Áruló vagy Tutor; de ez egyszer csalódok 0 volt itt; de miután veled találkozott, eltávozott. — Az lehet — felelt Tutor s e következtetésre nehéz gond ült szivére. Mi ad tehát nyugalmat ? a pénz, hatalom, vér, kényelem, vagy a lelkiismeret egyedül ? Úgy szerette volna, ha meghalt volna akkor, a midőn még ő neki is oly nyugodt lelkiismerete volt. De most már késő. A hegyről ledobott kő meg nem áll útjában ; leér a völgybe, vagy útjában széttörik. Tutornak egy pillanatig az ötlött agyába, hogy szeinbeáll a katonáknak hogy mondják meg : nemzeti hősét ki nem adja, inkább meghal érte ; egy végharcot viv, a hol kiomló vére le fog mosni mindent a beszennyezett névről Eh ! gondolá, menjünk. Érjünk le a völgybe. — Én kutatni fogok. S kutatott. Egy XIX. századbeli magyar finánc nem kutat annyira két kiló dohányért, mint ez az áruló kutatott azon nemzeti hős után, a kit imádva emleget a nép, csak azért, hogy hóhérnak adhassa át. Annak a dicsősége ingerelte. A kis szoba előtt álltak. Tutor észrevette a kiálló gombot. — Itt van ! — kiáltott. S megnyomva a rugót az ajtó felnyílt s beléptek. Nem volt senki. Csak a feszület az asztalon. Tutor ingerülten bámult, hol a feszületre, hol Eponinára. Végre felkacagott. — Leleményes nő vagy Eponina. De engem el nem ámítasz. Mond hihetem-o én azt, hogy te a keresztények vallását követnéd s magadnak az áhitat óráira egy rejtek helyet állítottál fel ? — Pedig úgy van. — lSem úgy van Ez csalétek. Elbolonditsz mást, de nem engem. Sabinusnak itt kell lennie. — Nincs itt. — Itt van, j nem mer előjönni. Seregek élén volt ő hős c.-ak, de most már gyáva! rikácsolt Tutor. — Ne mond azt 1 — kiáltott ijedten a nő, mert a barlang ajtajánál kis neszt hallott. — Hazudsz !
