Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-17 / 29. szám
II. évfolyam. Szegzárd, 1892. julius 17. 29. szám. Előfizetési ár: Egy éTre Pél évre . . Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr. | 3 . - , I „ 50 , . . 12 , Előfizetéseket és hú detéseket a kiadó- I hivatalon kivül elfogad Krammer Vil- I mos könyvkeresi edése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. — Hátralékos előfizetőinket az előfizetési díjak mielőbbi szives beküldésére kérjük. Leány gimnáziumok. (B—r.) Budapesten pár hóval ezelőtt mozgalom indult meg egy leány gimnázium felállítása érdekében. Az eszme nem uj. A külföld tudós pedagógusai régóta vitatkoznak e téma felett. Száz meg száz érvet hoznak fel ellene, ugyanannyit mellette s Franciaországban már tényleg működik is több ilyen fajta leány gimnázium. A budapesti mozgalom élén az „Elet“ cimü lap szerkesztősége áll. E hó 1-én tartották ez ügyben a szaktanácskozmányt. — Több fővárosi tanár s a nőnevelés több előkelő tényezője ajánlotta fel közreműködését s igv ezen intézmény már valószínűleg a legközelebbi tanévben megkezdi kitűzött programújának megvalósítását. A mi fővárosi lapjaink véleménye ebben a tárgyban nagyon megoszlik. Elvben úgy szólván valamennyi helyesli a felvetett eszmét, de akad olyan lap is, a mely nagy veszedelemnek ijesztő mumusát fedezte fel a háttérben s a mely már is retteg arna bizonyos „tudós nők“ szektájától s az eszme megvalósításában a női proletárizmus fejlődését, illetve megteremtését látja. Mi szerintünk ezt a dolgot nem kell ilyen koromsötét szemüvegen nézni. Ma ugyauis egy felette veszedelmes és sok tekintetben igazságtalan felfogás kezd széltóben, — hosszában lábrakapni. Az iskolát folyton azzal vádolják, hogy proletárokat nevel s különösen Magyarországon örökösen arról panaszkodnak, hogy valamennyi pályát elözönlőbe már a tanuló ifjúság s még a férfi generációnak sem nyújthatunk tisztességes megélhetési módot, minek felkelteni tehát a nők nap-nap után amúgy is fejlődő igényeit s növelni velük a proletárok számát ? ! A proletárnevelés igazságtalan vádjára a következőket felelhetjük. — Az iskolai és különösen az egyetemi élet sok ifjúba beleoltja ugyau az „urhatnárnkodás“, a köny- nyelmü, gondnélküli élet szeretetének — veszedelmes csiráit, de ezt az inkább gi- gerliskedni szerető hajlamot s az affektált blazirtság penészgombáit — hamar szét fújja, hamar megöli a reális élet szabad levegője : a hétköznapi valóság s a legtöbb eltévelyedett iíju még idejekorán eszére tér s hozzá lát a komoly munkához, mert belátja, hogy e nélkül megélnie lehetetlen. — Más szóval, nagy igény, rossz társaság, nem megfelelő pályaválasztás, könnyelmű léhás- kodás sokszor elmenti ugyan a kvalifikált ifjút s növeli a céltévesztett ekzisztenciák számát, de a gyümölcsnek is lehull a férgese és sokkal jobb az, ha a dúsan termő fának oda lesz fele termése, mintha az a fa egyátalán semmit sem terem. Tehát, hogy az iskolából kikerültek egy-két percentje elvész a társadalomra nézve, miért okozni ezért az iskolát? Ne jajgassunk örökösen a felett, hogy a tudományos pályák igy meg ugy el vannak árasztva. Iskolavégzett szorgalmas, pontos s hivatása magaslatán álló fiatalember Magyarországon még nem halt éhen. Sőt örüljünk, hogy ilyen nagy a tanulási kedv — ha mindjárt kényszerűségből is. Szellemi téren túlsókat produkálni — a világ fokozatos fejlődése miatt sohasem lehet s hogy egy-egy tudományos pályán sok az ember és kevés a fóka, ez csak ideig-óráig tartó átmeneti állapot s még sok tekintetben ez is előnnyel jár, mert felkelti a versenyt, a mi pedig az elhaladásnak valóságos hajtókereke mai napság. Ne legyünk tehát mi férfiak önzők, egyoldalúak, elfogultak; a női hivatás és munkakör kiszélesbitése miatt ne féltsük a kenyeret s ne higyjük, hogy egy két női gimnázium felállítása mindjárt megtenni a női proletárizmus sokat emlegetett rémét. Ellenkezőleg az ily fajta intézetek felállítása leginkább azért szükséges, hogy ezt a fenyegető bajt minél inkább eltávolitsuk. A nőnek ugyanis mi nálunk ma úgyszólván csak egy életcélja van : hogy férjhez menjen, vagyis a férjhez menés eszköz arra, hogy a megélhetés módozatait a nő önmaga részére biztosítsa. Szép ! Aláírjuk mi azt a tapasztalat által ezerszer is beigazolt életigazságot, hogy a nőnek, ha hivatását be akarja tölteni, a család körében kell maradnia, mert hiszen ő annak éltető lelke. Csakhogy éppen erről az oldalról fenyegeti baj a társadalmat. A statisztika megdönthetien számadataival azt bizonyltja, hogy a házasságok és születések száma sok helyen évról-évre apad és éppen a fejlődés legmagasabb fokán álló népeknél. így például Francziaor- szágban konkrét javaslatokkal is felléptek mir, hogy a házasulási kedvet mesterséges utón — az állam által nyújtandó kedvezmények árán is élesszék, fokozzák. A megélhetés szerfelett nehéz gondja ugyanis gondolkodóba ejti a mélyen érző fiatalembert: van-e neki joga családot alkotni s életet adni akkor, a mikor kenyeret nem adhat s a művelt lelkű, de szerény jövedelmű férfiú a lelkiismeret tiltó szavát hallja meg legelőször is, a mikor házasságra gondol s ha becsületérzése kifejlett, inkább lemond róla, mintsem hogy a nyomor, nélkülözés poklát teremtse meg ott, a hol a boldogság paradicsomát szeretné megalkotni. TÁRCZA. Idyll. A kisbaba járni tanul, Tipeg-topog, picit lépdel. Csapkod, mintha szárnya lenne, Két icinyke kis kezével. Neki ered, megáll újra, — Földre esik, ismét felkél. Asztaltól szék — kis stáció S fél óra majd, mig odaér! Hanem azért el nem csügged, Biceg lassan, csendbe, szépen, lm, egyszer csak célnál van már! — Meglapul egy zsölye-széken. Anyja lába nyugszik azon, S maga merül édes gondba. A kis hamis se kérd, se hall, Két kezével által fonjaS pillanat csak! ölbe van fenn. — Átkarolva gyöngén, lágyan. •. Megdobban az anyai szív, Édes gyönyör, boldog vágyban. S az apja is nézi, nézi, Szemetüze csak kigyúlad, Oda szalad — s a kis ajak, Ajkaikkal csókba fúlad. Elcsókolják piczi karját, Nyíló ajka rózsa kelyhét,' Lecsukódó szempilláit, lei fülét, haja-selymét. S mig ajkuk csókkal összecsügg, Szivük tele boldog kéjjel, Anyja, apja egy-egy könnyet Morzsolgatnak lassan széjjel. De hasztalan, — fakad száz is, A gyönyörtől úgy megsirnak ! S a picinké kacag, nevet, Kis szemei nagyra nyílnak. Csodálkozik, ugy megbámul: — Miért a könny, mért a szemen ? Hisz boldogok mind a hárman I — Megérti, csak szüle legyen! B. I-. Tiz é v_ (1882—1892.) Tíz óv. Hosszú, nagy idő. Rövid az élet és azért repül el oly gyorsan az idő. Különösen fontos időszaka az emberi életnek az a tiz év, mely az ifjúkort a fórfikorral hidalja át. Vagyis az a tiz év, a melyről én most szólok. Ha visszagondolunk arra az időre, a midőn bennünket hivatalosan „érett“-eknek nyilvánítottak, megragadja figyelmünket e fontos mozzanata életünknek. Önérzettel és büszkeséggel vallottak magunkat éretteknek. A miénk volt az egész világ. Hitat fordítottunk az iskola falainak. A szabadság érzete dagasztotta keblünket. Nincs többé iskolai törvény, megszűnt az iskolai fegyelem. Szabadok vagyunk. Ha valamit cselekszünk, nem kell előbb arra gondolnunk, váljon mit szólnak majd hozzá a professor urak, váljon nem-e csip bennünket rajta a pedellus ur. Ezek az idők megszűntének. Akkor járunk előadásra, a mikor nekünk tetszik. Azt a tanárt hallgatjuk, a kit kedvünk tartja. Egyetemi polgárok ! vagyunk és nem tanulók többé. Az ország sorsát ezentúl mi intézzük. A közélet nagyjait mi emel- j jük vagy buktatjuk. Tőlüuk függ, hogy fáklyászenét J avagy tiltakozó körmenetet, zenebonával és abeugo-
