Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-07-17 / 29. szám

2.

S most jutunk a dilemmához. A nő férjhez megy, mert ez nála életcél, vagyis inkább szükség. De a házasulási kedv, a mint látjuk, nagyon megcsappant, túlságosan válogatnia nem lehet, tehát örök hűséget esküszik annak, a ki először, vagy mondjuk másodszor útjába akad. A házas életben mézes esztendők ritkán vannak, a mézes hetek pedig hamar letűnnek. Jön az apró félreértés, duzzogás, napos, majd hetekig tartó harag korszaka. Békítési kísérlet, nagyobb elidegenedés, közöny, házi férge teg, scénák, végül válás, válópörrel, vagy a nélkül, pisztolylyal vagy — zárt ajtók mögötti tárgyalással. A nő átkozza magát, hogy feláldozta életét, hogy férjhez ment. Pedig nincs oka átkozódni. Talán jobb sorsnak néz elébe, ha nem megy vala férjhez? A szülei házban jólét, sót fény, hízelgők, udvarlók raja veszi körül De a szép álomnak, vagyis inkább szép hazugságnak hamar vége. Az udvarlók még pompásan állónak találják a mama, vagy papáért felöltőit gyászruhát, de másnap felbontják a végrendeletet, — megjönnek a hitelezők, — a telekkönyvben gombamódra szaporodnak a fiatalságot elriasztó — széljegyzetek s ott áll egyedül, elhagyatva három, négy szép fiatal leány nehéz, tusakodó gonddal: mit tegyen ? — mihez kezdjen ? hisz tanulta ezt is, azt is, de nem azért, hogy tudja, — hanem csak — szokásból.

Egy óriási örvényt látunk kavarogni.

S mikor neveljük tehát a női proletárizmust? Akkor, a mikor a nőt függetlenítjük s mintegy előkészítjük az életre, a melynek a másik neve: küzdés? vagy pedig akkor, a mikor ott hagyjuk a kavargó örvényben evickélni, hogy ha van ereje kijusson a partra, ha pedig nincs, hát merüljön el, mint előtte százan és ezeren ?

Mi azt hisszük, az előbbi esetben ritkán s az utóbbiban legtöbbször 1

Egy cseppet sem kell azért idegenkednünk ez eszme megvalósításától. Mert annyi áll, hogy nőnevelésünk felette hiányos és elhanyagolt, a mi nem csoda, hiszen a nevelési elv minálunk még sok helyütt manapság is a szellemesség ilynemű kitöréseiben nyer legpregnánsabb kifejezést: elég, ha a nőnek annyi esze van, hogy eső alkalmával afi ereszcsorgásba nem áll, és feleségnek jó.

S még az iskolák tullátogatottságában sem látjuk ama sokat emlegetett veszélyt. Mert annyi bizonyos, hogy az iskolai padok rohamosan benépesednek. De mi a növendékeket két csoportra osztjuk, először a kik passzióból, másodszor a kik elóreláTOLNAVÁEMEGYE.

tásból, vagyis szükségből fognak tanulni. S a nők inváziójától egyes állások betöltésé- ; nél ezutánra sem nagyon kell rettegniük a férfiaknak, mert a legtöbb nő, ha szeren- | cséje akad, férjhez megy, csakhogy önállóságának érzetében nem fogja oda dobni magát mindenkinek s ennek óriási erkölcsi hatása lesz, valóságos forradalom a társadalmi élet terén, — meg lesz az alkalom adva, hogy a nő hivatásának magaslatára emelkedjék : szerető feleség, gondos anya váljék belőle, de kevesebb lesz a rossz házas élet, családi dráma s nem lesz olyan pikáns, esetleg tragikus befejezése a házas élet szentélyében szövődő számtalan sök szerelmi regénynek.

S azzal, hogy a nő tehetségét mintegy értékesitjük s működési tért adunk neki, a család megélhetési módján is hatalmasat lendítünk. Fiatalabb éveiben, ha férjhez ment — hagyjuk meg a nőt anyának, de mikor a neveltetés nehéz gondjai napirenden lesznek, — vagy a családfő elhal, — különösen a városi nő nagyon szépen értékesítheti kvalifikációját s igen szép mellékkeresetet nyújthat családjának.

Ezek nagyjából amaz indokok, melyek a leány gimnáziumnak felállítása mellett szólanak.

Vigyázzunk azonban, hogy ne csak egyszerű utánzói legyünk a külföld hasonló intézeteinek. Midőn leányok neveléséről van szó, dobjuk félre az elvont ismeretek be- ömlesztö tölcsérjét, neveljünk nőket a praktikus életnek, s neveljünk mindenekfelett józan eszü magyar nőket, a kik egyszerű, családias szerénységükkel hódítsanak, a kiknek semmi közük ama bizonyos tudományos nők nevetséges alakjaihoz, sem a női emancipáció nap-nap után szaporodó rövidszoknyás feneleányaihoz.

Igen, állítsunk leány gimnáziumokat, mert nő nevelésügyünk elhanyagolt, de mielőtt felállítanák azokat, körvonal ózzuk a nők működési körét, mutassuk meg azt a darab kenyeret, a melyet kezükbe adunk, vagyis más szóval ne csak gimnáziumot végeztessünk velük, — de jelöljük meg azokat az állásokat, a melyeknek elnyerésére eme iskola elvégzése kvalifikál, válogassuk ki számukra a magasabb ismeretek elsajátítását igénylő s a női hivatásnak legjobban megfelelő életpályákat, mondjuk ki, hogy például a nő Magyarországon is lehet orvos, — igenis ekkor lesz értelme az e fajta iskolák felállításának, de addig holt betű lesz az ige és az eszme, s ha a szép terv megvalósul is, a létesített leány gimnáziumok csak idegenből átplántált üvegházi növények lesznek, a melyek a mi talajunkban maradandóbb gyökereket nem verhetnek s elébb-utóbb megsemmisíti ezeket a reális élet bizony nagyon éles, szabad levegője.

Közbeszólás.

Igen üdvös és örvendetes dolognak tartom azt, hogy becses lapjának két utóbbi számában a „Magyarosodás“ ügyéről alapos és az ügyhöz méltó közlemények jelentek meg ! Mert ezt a jobb sorsra érdemes törekvést, a magyarosítás nagy munkáját, nem szabad könnyelműen abba hagynunk, hanem minden legkisebb módot és alkalmat meg kell ragadnunk arra, hogy a százados mulasztást mi késő utódok, okkal-móddal és kellő tapintattal minél sikeresebben helyre üssük, s igy az ezeréves ünnep alkalmával némi foganata is lehessen vállvetett munkálkodásunknak.

S hogy ebben a hitünkben nem fogunk csalódni, arra elég lélekemelő bizonyság Pártos Zsig- mond plébános ur legutóbb irt hazafias és meg- szivlelósre méltó, derék felszólalása, mely teljesen fején találja a szeget! A magyar klérus sohasem tagadta meg magát; a hazafiság fáklyáját mindig kezében tartotta, ha a nemzet érdeke tettre szólította őket. Itt is bebizonyul a régi mondás, hogy „ecclesia praecedit!“

Teljesen igaza van abban, hogy a magyarosodás előmozdítása körül legtöbbet tehetnek a lelkészek ; mert ők a népnek vezetői. Az ő tekintélyűk, lelkesedésük, buzgóságuk nagy eredményeket képes produkálni, s hozzá még csakugyan jobban is módjukban áll az ismétlő tanfolyamok vezetése, mint az elcsigázott néptanítóknak, kik azonban azt hisz- szük, hogy azért szintén segédkezet nyújthatnak a lelkészeknek a nemzetfentartás eme magasztos munkájában.

Adja Isten, hogy minél több ilyen nemesen, hazafiasán és fenkölten gondolkodó tagja legyen a klérusnak, mint a várdombi plébános; akkor aztán nyert ügygyei lesz dolgunk s néhány évtized áldásos munkájának meg lesz az üdvös eredménye.

Remélj ük, hogy sok követője fog akadni, mert hisz maga a hercegprímás jár elől legszebb példával, kinek erős hazafisága valóságos égő csipkebokor, melyből a buzdítás bátorító, lekesitő szava hangzik mindnyájunk fülébe !

Az ő hazafias működésük könnyen pótolhatja azt, amit a dunántúli közművelődési egyesület óhaj - tott megvalósítani.

Valóban sajnálatra méltó jelenség az, hogy ez a jobb sorsra méltó egylet működése már a kezdet legkezdetén megfeneklett.

Érdemes tehát ezzel bővebben foglalkozni s rámutatni arra az okra, a mi miatt működése megbénult és semmiféle életjelt nem ad magáról.

1892. julius 17.

lássál, rendezzünk-e? Március 15-én és halottak napján minden esztendőben reánk irányul Európa figyelme. Aztán a vizsgát is akkor rakja le az ember, a mikor neki tetszik. Ebben is liberálisabb felfogás uralkodik. Itt legfeljebb egy félévet vészit az ember. És mi az egy félév ? .. .

Ez az éremnek az egyik oldala.

A másik szintén nem kevésbbé szép és kecsegtető. Előttünk a jövő életpálya.

Lelkünk tele lelkesedéssel, rajongással a pálya iránt a melyet magunknak választottunk. Egyik istent fogja szolgálni, a másik a szenvedő emberiségnek szenteli életét, a harmadik vasutakat és hidakat épít, szabályozza a folyót és átfúrja a hegyet, a negyedik védője az igazságnak, az ártatlanoknak, apostola a megsértett jogrendnek, az ötödik lelki és szellemi oktatója lesz a fiatal nemzedéknek, a hatodik fegyverrel kezében fogja szolgálni és védeni a hazát s a trónt stb. Mindegyik előtt ott lebeg a szép, boldog jövendő, mindegyik előtt a nagy és nemes hivatás, a mely bőségesen meghozza majd a gyümölcsöket, a melyekre az ifjúkor sok küzdelme, nélkülözése, fáradalma, munkája, és a tettvágy s a tudás a férfikorban, igényt tarthat. A munka súlya alatt roskadozó erejét az a gondolat aeélozza, a sötét éjszakákon, midőn nem lehet pihenése s dolgozik, fárad, elméjét erőlteti, az az

I

eszme világit eléje, hogy gazdag kárpótlás, hir és dicsőség várakozik reá, mihelyt eléri a kitűzött célt, a választott életpályát.

Nagy az áldozat, de nagy is lesz a bér.

Független lesz mindenkitől. Ur lesz. Hivatásának fog élni.

És tart a küzdelem, foly a harc, a vívódás, a munka.

Ismétlődik napról napra.

Küzd a csüggedéssel, a lemondással.

De nem szabad most gyengének lennie, nem szabad most letérnie az útról. Hisz bűn volna, ha abbanhagyná, ha félbeszakítaná.

Fülébe súgja, ha kell, dörgi valami ezt az egy szót: Előre!

És előre néz és folyton előre tör, hogy kö- zelébb jusson a célhoz.

Mindig közelebb jut ahhoz, mindig jobban bontakozik ki előtte a jövőnek képe, mely oly kecsegtetően, bizalomra gerjesztve, bátorságra ösztökélve, mosolygott feléje.

Végre eléri a célt, — kezében a diploma, melylyel kitaszítják az életbe.

Most kezd eszmélni.

Az élet zaját, válságait és viharait; a sorsnak csapásait; az emberi ármányt, féktelenséget, önzést, a hazugságot és csalást, melyre lépten-nyomon akad, a sáfárkodást azzal, a mit mindig a legszentebbnek tartott, nem ismerte eddig, — kezd ébredni, felocsúdni, kiábrándulni.

Keserű a kiábrándulás, de annál gyorsabb és biztosabb.

Imbolyog az életnek utjain, meghasonolva lelkében jár-kel az emberek között.

A minek az ő romlatlan lelke oltárt emelt — azt előtte óráról-órára sárral dobálják.

Az oltár lerombolva, métely és álnokság mindenütt.

Ködfátyolképen keresztül látott eddig mindent — és a fátyol egyszerre szertefoszlott, — előtte a valóság a maga ridegségében, a maga prózájában.

Szivének tiszta zománcát elhomályosítják a mindennapi élet és a mindennapi emberek.

Fájó keserűség él szivében, lelkében megtörve tónfereg ide s tova.

Saját magának árnyéka lesz csupán.

Elkobozták tőle, a mi neki legdrágább volt: eszményeit.

És következik erre a megalkuvás az élet sivárságaival es viszontagságaival, — a megalkuvás a helyzettel.

Ű sem született különb csillagzat alatt, mint más, neki sem lehet többre igénye, mint annak a sok ezernek és milliónak, a ki hasonlókép remény-