Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-04-10 / 15. szám
TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. II. évfolyam. 15. szám. Szegzárd, 1892. április 10. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez iutézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár : | Egy évre . . 6 frt — kr. I j Fél évre . . . 3 „ — Negyedévre . I n 50 Egy szám .... \2 Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A szabadelvüpárt szervezkedése. A nemzetipárt vezére lióditó körútra indult. — Pozsonyban már beszélt, legközelebb Szombathelyre megy; nyílt, bevallott szándéka, hogy a kormánytól elhódítsa a közvéleményt. Meghajlunk Apponyi Albert gróf nagy tudása, bámulatot keltő ékesszólása előtt, de hogy ezen fáradozását valami nagy siker kövesse, kötve hisszük. Azt sem vitatjuk, hogy helyén való-e most, a mikor az elkeseredett választási küzdelmek hullámai még jóformán le sem csendesültek, újból felkorbácsolni, felizgatni a kedélyeket; e sorok Írására csupán az a körülmény ösztönöz bennünket, hogy éppen a nemzetipárt vezérének ujabbi támadása miatt felette alkalmasnak találjuk az időpontot arra, hogy a szabadelvüpártról és érdekében elmondjunk egyet-mást. A szabadelvüpártra és kormányra sok mindent mondanak ellenfelei. Nem csoda! Ellenzéki szemüvegen nézve, minden kormánynak kell, hogy legyen hibája és bűne, mert hiba és bűn nélkül elképzelhető ugyan a kormány (zajos ellenmondások a baloldalon 1), de hiba nélküli kormány mellett semmiféle komoly számba menő ellenzék meg nem élhet! Ez az oka, hogy inig valamennyi állam ellenzéke kétségen felül álló hazafiságára feltétlenül megköveteli a patentot, addig a világ összes kormánya önző, érdek haj hászó, káros, hazaelleues, — már t. i. az oppozició szempontjából — s a választásoknál etetés, itatás, hatósági önkény, presszió, kicsikart mandátum, és még sok egyéb a megszokott, mindennapi bűne! Ezekre a nemzetközi kormánybünökre tehát nem is reflektálunk, de mivel hibák felsorolásáról van szó, mi is beállunk egyszer ellenzéknek s kimondjuk nyíltan és őszintén, hogy az országos szabadelvű pártnak — értve nem a képviselőket, de a választó közönség összeségót — igen is van egy nagy hibája, vagy talán baja, a mely- lyel ugyan leginkább önmagának árt, és ez az, hogy — mint párt — szervezetlen! Nem a kompakt, összetartó, egyöntetű egész működését látjuk a választási küzdelmek alkalmával, de a szétforgácsolt erőt, a melyet sokszor kicsinyes érdek, rokon- vagy ellenszenv vezérel és bizonyára nem a szabadelvű eszmék iránti lelkesedés hiányának, mint inkább a rendelkezésre álló erők el- fecsérelésének s ki nem használásának következménye az, hogy a legutóbbi választások alkalmával kénytelen volt beérni a magyar szabadelvüség azzal, hogy előbbi díszes pozícióját csupán megtartsa, — de tovább terjeszkedni nem bírt. Az ország nagyon sok vármegyéjében nincs szabadelvüpárti-élet. — Vagy ha van, választás előtt pár héttel születik s a választás utáni napon már meg is halt. S öt hosszú esztendeig teljesen magára van hagyva a kerület. — Megszűnik még a végrehajtó bizottságok tevékenysége is. — A választó polgárság legtöbb helyen az egész ciklus alatt még csak képviselőjét sem látja. Beszámoló beszédet is alig-alig hall, mert a legtöbb honatya — még a képviselőházba sem jutott be — már a korteskedés tartama alatt kibeszélte magát — örökre! Hát igy bizony a mandátum lejártával rendszerint nagyon immel-ámmal fogadják a volt képviselőből lett jelöltet, a barátságos parola, ölelkezés — „véreim“ — polgártársak !“ titulálás teljesen hitelét vesztette. A népet vezetni kell tudni s ezért gyakorta érintkezni vele. Meghallgatni panaszát, ha lehet jó szóval, ha lehet tettel segíteni ezer meg ezer baján. A nép oda megy, a hol jobban megbecsülik. Saját gyengeségének érzete az erősebbhez vonzza, csatolja, tehát aki hóditani akar, erősnek kell lennie. A szabadelvüpárti végrehajtó bizottságokra éppen ezéit hatalmas feladat vár, még pedig nem kizárólag a választási küzdelmek tartama, de éppen most, ezalatt az öt év alatt, a mig a mandátum lejár. A béke idejét a mint látjuk, nem arra használják fel a népek és nemzetek, hogy lefegyverkezzenek, de éppen arra, hogy szárazon tartsák puskaporukat, hogy növeljék erejüket és hogy ezáltal hatalmukat hosszú időkre biztosítsák. Nem vagyunk mi barátjai a politikai gyülölség szándékos szításának s az áldás- talan harcok, huzavonák könnyelmű felidézésének, de ha egy ellenzéki párt vezérének szabad irtó hadjáratot üzenni és viselni ellenünk a — békességben, akkor azt hisz- szük, a szabadelvű pártnak is megengedhető, hogy önmagát védje, — de sőt kötelessége is, hogy azokat a kíméletlen támadásokat, — a mellyel léteiének alap felTÁRCZA. —•••••—• Mit ér ... ? Mit ér, mit ér az élet énnekem, Tenólküled édes egyetlenem? Mit ér, mit ér? Te vagy, te vagy nekem a Jehova Örök „legyen világosság“ szava, Te vagy, te vagy 1 Veled, veled a bűn is édesebb A jónál s a jó üdvőssógesebb Veled, veled ! Te nélküled eldobnám az eget, Mit fest tüzes muzulmánképzelet, Te nélküled 1 Mit ér, mit ér az élet énnekem Nélküled édesem, egyetlenem? Mit ér, mit ér ? . . . . Hasznos mondások. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárcája. — Irta: Vessze! Károly. A napokban véletlenül három darab hírlap tévedt kezeim közé, melyeknek vezércikkei Dante hires mottójával a „Lasciate ogni speranza“-val kezdődtek, vagyis azzal, hogy: tegyetek le minden reménységről, és ennek kapcsán különben ügyesen cikkeztek, — ha jól emlékszem — bizonyos hivatalnokok szomorú helyzetéről, melyen természetesen javítani kell, (már t. i. a helyzeten). Kétségkívül nagyon jeles mondat ez, s főkép nagyon hasznavehető a hírlapirodalomban, melyről eléggé tanúskodik, hogy egy ugyanazon időben három helyen is olvastam, különféle alakú, de egyforma irányú cikkekben. Mindenekelőtt kijelentem, hogy nem akar ez malicia lenni, hanem inkább konstatálása annak, hogy a magyar zsurnalisztika mindig nagy előszeretettel viseltetett és viseltetik az efféle hasznosnak bizonyult s kipróbált mondások iránt, s ezek közül különösen egynéhányat favorizál. Ha egyik élelapunk érdemes alakja, Claquehutes Frigyes katekizmusát kiadja önálló kötetben, szótár is okvetetlenül melléklendő hozzá, melyben ezen favorizált kifejezések szerepelnének. Mert, kérem, a hírlapirodalomnak is épugy megvannak a maga szokásai, mondhatnám divatjai, mint a szorosan vett könyvirodalomnak, azzal a különbséggel, hogy az előbbi bárcsak ephemer és aktuális dolgokat tárgyal, mégis több állandóságot mutat szokásaiban az utóbbinál. A könyvliteraturát bátran lehetne szeszélyes asszonyhoz hasonlítani, mert semmi hajlam nincs benne az állandóságra. Legfölebb egy állandó benne, — az állhatatlanság. Felváltva hódol naturaüstikus, reálistikus, s ideális iránynak, a szeriét a milyenek az uralkodó áramlatok. Folytonos változásnak van alávetve, ellentétben a zsurnalistikával, mely bizonyos megállapo- dottságot mutat. A regényirodalomban a hatvanas években dívott émelygős sentimentálismus, gyönyörű diszjelzőivel s gyakori közhelyeivel ma már megszűnt létezni, s legfölebb a vidéki kaszinók s régebben alakult egyletek legalsó könyves polcain találhatók megfakult tábláju kötésekben, egy rakáson a „Hölgyfutárokkal“, „Nefelejtsek“-kel s más hasonló rég elszenderült folyóiratokkal egyetemben. De hát mit is szólna a mai kor Guy de Maupas- santokkal s Catulle Mendésekkel e' kény ez letett olvasóközönsége, ha egy novellácska kezdetén azon kedves kérdést intéznék hozzá : „Láttál-e már rózsatőn pompázó feselő bimbót, midőn a korány