Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-08 / 45. szám
Szegzárd, 1891. 45. szám. Vasárnap, november 8. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Pél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése SzegzárdoD. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utcza 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szer-1 kesztőséghez iutézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Népkonyha Szegzárdon. (B—r.) A nőt a teremtés remekének, a teremtés koronájának tartják. Ha hivatását betölti, akkor valóban az is! A büszke férfi szellemi fölényét hangoztatja minduntalan. Tudása, ha ngy nevezhetjük azt a sötétben tapogatózást, a mely- lyel kimagyarázhatlan problémák megoldását kerülgeti, — talán nagyobb, — de a nő mindég felette fog állni a férfi nemnek; mert a férfinak első sorban lelke van, de a nőnek szerető szive! Te hatalmas, alkotónak kikiáltott ész, értelem, ki lábod előtt szereted látni az egész mindenséget, mily parányi semmiséggé törpülsz egy kigunyolt, általad lenézett szerető szív előtt ! Teremtő agyvelő, ki halhatatlan műveket alkotni vágyói, vezeted a kezet, hogy Írjon, fessen, faragjon, mit érne büszke tudásod, ha meg nem alázkodnál, mint kére- gető koldus szerényen a szív előtt?! Ez önti a bőt, meleget, a fényt, zománcot minden emberi műre, nélküle az irás : holt betű, a festés: mázolás, a szobor: léleknélküli kődárab! A nőknek első sorban szivük van, telve rajongó szeretettel. Ezzel látnak, ezzel éreznek, ezzel tesznek. A férfi, mielőtt cselekednék, — tervez, fontol; az ész, a rideg értelem a származható előnyöket is számba veszi; de a nő jót tesz, — nem kell neki rang, kitüntetés, jutalom, cselekszik mert szive sarkalja és TÁRCZA. Q)íZaaánu. Szeretek andalogni künn, Magányos éjeken, Az egyedüllét percei Oly édesek nekem. Valami titkos érzemény Dagasztja keblemet ; Egy érzés, melynek nincs neve, S kimondni nem lehet. S ha éji vándor jö felém, Kérd'óleg néz reám — Vájj’ mit busong ez egyedül, Ily késő éjszakánk S mosolygok rajt’, ha azt hiszi, * Hogy egyedül vagyok, Mikor szivemben egy világ, A — költészet ragyog! tyesszcí SCázofy. ösztönzi reá, mert nála a jótett lényének kiegészítő része, — életszükség. A nőt is elragadhatja a kor rohanó áradatja, de fő jellemvonása mindenkor a szelíd jóság marad. Ott látjuk őt a bölcső mellett. Anyai szeretet édes melegét ki ne érezte volna ?! Ott a kórházak halálcsirát rejtő levegőjében, — ápolni, sokszor megmenteni a szenvedőt. — S a harc-téren erős férfikezek, gyilkos golyók ütik a sebet, de legtöbbször gyönge nőikezek kötözgetik azt be, ezreket adva vissza a munkás életnek. — Ott a nő mindenütt, a hol csak segíteni kell. — Felkeresi a nyomort, — sokszor a bűn tanyáját. — S ekkor emelkedik hivatásának teljes magaslatára, magával ragadja a kétségbeesés félig elkárhozott lelkeit. — Védő szárnyai alá veszi a gyámoltalanokat, kenyeret ad az éhezőnek, ruhát a didergő meztelennek, vigasztalást a csüggedőnek. — S nem na- gyobb-e ilyenkor az erős férfiúnál a gyönge nő, a hol az tétováz s összefont karokkal áll, ő már — segített is ! Ezt cselekszik most a mi nőink is, — mert Isten keze reánk nehezedett! A sors hatalmas ujja keresztül húzta számításainkat. Pusztító jégeső verte földre a gazdák jövő reményét. A nép kenyerének legjobb falatja porba hullott s a mi megmaradt, könnyétől sós vagy talán keserű annak ize. Sokan kétségbeejtő jövőnek néznek elébe, — a nép egyrésze éhezik, vagy tavaszig éhezni fog bizonyára. _A_z utolsó sugár. — Elbeszélés. — Irta: SZARVAS MARISKA. Előszed egy csomag ezüstpapirba göngyölitett szivart és szortírozni kezdi. Sorra nézegeti valamennyit, a barna regalitásokat egyenként rakosgatja egy sárga bőr szivártárczába, melynek felső lapját egymásba.fonódó, hímzett virágfüzér díszíti. Most az apró duzzadt czigarettákra kerül a sor, ezek egy-egy japáni szelenczébe jutDak; egyet ott fog ujjai között, gyufa után keresgélj könüyü sistergés, piczike fellobbanó kékes láng* tévelygő vékony vonalban szálló ftistgomoly ; szétfujja, aztán még egyszer ismétli azt, a mit m$r annyiszor elmondott ezen a délután. — Nem tehetek ellene semmit Éppen semmit. Hiszi, hogy nem gondolkoztam felette? Ezt csak nem hiszi ?... Ugy-e ?•. .'. A nő mereven áll előtte, mereven és tűnődve, arcza ki van hevülve, mint sok-sok izgalmas beszéd után lenni szokott, az arcz, piczi szájszélei összevonva kissé. Felsóhajt. Nem lehet? Mindent, mindent lehet, ha az ember akarja! Még mindig itt van — s még mindig maradhat. Öntől függ! Öntől és senki mástól! Lássa erre ön tanított engemet, mikor még azt S ime nőink szivében fellobbant a jótékonyság nemes érzése! A mint már múlt számunkban röviden jeleztük, az „Egyesült szegzárd-tolnamegyei nőegylet választmánya“ — Ágoston Ká- rolyné érdemdús elnök indítványára elhatározta, hogy 14 gyermeket valláskülönbség nélkül felruház. Sőt tovább ment. Simontsits Bélé né, igazán nemesen érező szívre valló indítványát, hogy a téli hónapok alatt népkonyhát állítson fel az egylet, a választmányi tagok egyhangú lelkesedéssel tették magukévá. Meghajlunk e bölcs, praktikus s a veszély nagysága által nagyon is égetően sürgetett indítvány, vagy most már határozat előtt. — A női szivjóság okos találékonysága, a női lélek ilyetén nagysága magával ragadja lelkünket s önkénytelenül megnyitja az emberi szivet, — lelkesedéssel üdvözöljük a jótékonyság Fáracfhátlan apostolait s nagy munkájukhoz sikert és kitartást kívánunk ! Ismerjük azonban a szükség veszedelmes nagyságát, mely hova tovább magával ragadja s kétségbeesett tettekre sarkalja a szükölködőket; -- a rablás, betörés már^is napi renden van, — félünk tehát, hogy a nőegylet szerény anyagi helyzete, a nemesen kigondolt tervnek, a nyomor általános enyhítését célzó törekvéseknek nagyobb arányban leendő keresztülvitelét, csak nagyon kis mértékben engedi meg. magyarázgatta nekem, hogy a szív követelményei mindenek előtt valók. Ugyan tudja-e még? Az elegáns külsejti fiatal ember a chamoá szin felöltőben, melynek kihajtott selyembólésn gallérja kifogástalanul simul a finoman redőzött ingelőböz, cinikus mosolylyal veregeti le a cziga- retta hamvát, aztán hátra dől kissé a százszorszépekkel tele szőtt kis selyem paralagon. — Furcsa beszéd! Már hogyne tudnám! Az olyasmit nem szokta elfeledni az ember! De kérem, az nem tartozik ide! Hogyan is említheti, Szeréna. Mintha tőlem függne a dolog! Ön tudja legjobban, hogy mindenről lemondtam, hogy csak közelében élhessek! Gondoljon vissza! De végre is be kell látnia, hogy itt semmit sem tehetek... Semmit! A negyedik sürgető levél hazulról, anyám kétségbeeséssel, apám Isten, tudja mivel nenn fenyeget! Mit tegyek? Mit tenne ön a helyzetemben, Szera? A fejét rázza ? Mosolyog ? Csodálom. Pedig ön okos asszony! El fogja olvasni a levelet, melyet tegnap este kaptam, s nem rázza többé a fejét! Várjon csak! Keresgélni kezd, sorra kutatja át zsebeit, átfut minden kis jelentéktelen iratot. És nem találja sehol! Az a keresett levél pedig ott pihen szeréi nyen meghúzódva egy piczi belső zsebben, a fiatal ember ujjai párszor átsiklanak ugyan felette — de
