Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-25 / 52. szám
baú kaputos emberek éreznek, a népszínműben csak a nóta kedvéért szerelmeskednek, világos, hogy a cselódkönyves embernek szjvé dobogása csakis úri passzióknak majmolása. Oselédfogadáskor a nagyságos asszonynak rendesen az az első kérdése, hogy „van-e szeretője ?“ Miniszterek se mondanak mindig igazat, miért ne I tagadhatná el á hivatalért járó szakácsné a maga udvarlóját? „Nincs, nincs nagyságos , asszonyom.“ Az egyszerű tagadásnak nem nagy* az ereje, még a cupringer Nácinak is erősítenie kell, hogy a kisasszonynak nem is volt imádója, most sincs, de nem is lesz. Egy forint a közvetítő dija s ezért az I egy deresért mindent elvállal, hazudik, esküszik, dicsér és korhol. Úgyis tudja, hogy ő nagyságának szeszélye nem várja bé, mig a szerető feltűnik a látó határon, más hibáért már előbb túl ád a szolgáló-szellemen. t Az ideges modern asszonyok fehér rabszolgának nézik a cselédet, a kinek se véleménye, se önérzete, se önbecsülése, semmije se legyen, a mi összeütközik az ideges rohamokkal, melyek ő nagyságát reggeltől estig látogatják. • A régi gazdaasszonyok dehogy bánták, ha a cselédjük megoldotta Tóth Kálmán kérdését, hogy miért is; van a szív és benne a szerelem ? Jobban szerették, ha katona udvarolt a szakáesnéjuknak, mert ennek az amorosonak. kilenc órakor hivatalból takarodót fújnak, mig a cibilszerető tiz órán túl is kihúzza a szerelmét. Az a tiltott szerető, akit a nagysága, dacára hogy csak „földi“, vagy rokon, vagy pláne „bátya“, nem enged a konyhában lebzselni, a kapuban találkozik kedvesével. Vacsoratálaláskor I az epekedő leány nem áll a posztján, hanem a kapu aljában lesi, mikor jön az ideálja | Az engedélyezett szerető a konyhaszéket koptatja, s maga is nógatja a leányt, hogy „de bizony siess lelkem, ne várasd az úri népedet.“ Tudja, hogy neki is jut a füstölgő áldásból, s minél előbb jut hozzá, annál jobb az asztalülőknek is, neki is. A háziasszonynak ő a leghívebb szolgája, kordában tartja a kedvesét, s ha a leánynak feleselő vágya támad, tisztázza a helyzetet előtte. Az ifiuraknak nagy reverendával vágja ki az „alászolgá- ját“, nehogy megfeledkezzenek arról, hogy — létezik. A mi a háziasszonynak a zsúr, az a cselédlánynak a kimenő. Mulatság, de megrontatlan. Amannak sok a keserűsége, ennek tenger az édessége. Ott az unalom belekeveredik az élvezetbe, itt a jókedv korlátlan ur.. Ha van szabadság a földön, úgy a cseléd kimenője ez. Tiz órai függetlenség, fél napi korlátlanság elfelejteti két bét szolgaságát., Nincs bilincs, mely kötne, nincs feseély, mely tartóztatna, nincs konvendó, mely korlátozna, nincs illem, me'Iy igában tartana. A kimenő az emberi szabadság .ünnepe. Nyáron a ligetben ünnepük szentségét, puha zöld pázsitján folyik az imádság s a „Cserebogár“ korcsmában, a cseléd-* nép „Hangü“-jánál a bor. Télen a Buzalka a szabadság. székesegyháza, cigánybanda muzsikája az ünnepi zenéje, ihaj csuhaj jókedv az imádkozása. Kéthótre valót mulat egy délután a cseléd- leány, s két heti keserűségnek egyszerre hág a nyakára. > A Buzalka nem kolostor, de hiszen a redut-teremben sem táncolnak mindig apácák. Úri bál szupécsárdásánál nem vadabb a duhajkodásuk, csak hamisítatlanabb. Ott még a vadság is affektált, itt az affektációt vadságnák nézik és kifigurázzák. Ejfél felé lecsendesedik a muri;’ a spacérsájn csak az éjszakai óráig érvényes s a nagysága is *a kóra hazajövetelt kötötte a cselédje lelkére. A szerelmetes párok hazasompolyognak, a szabadság poharába beleesett az első ürömcsepp : a kötelességérzet. A ma beleesett a holnapba, s holnap korán kell ébredniük, mert a bakáék gyakorlót sétálnak Kereszturra, a szakácsnénak pedig kávét kell darálnia, kenyeret kell sütnie, s az asszonya szidását' kell hallgatnia. Hanem hát ilyen az élet! Csak ak- kor tudjuk, mi az édes benne, mikor a keserűségét érezzük. Viharos. 10 • ______I_ * TO LNA VÁRMEGYE. « 1891. december 25Bismarknál. A porosz consul W. Gr. báró meglátogatott, bizalmas lábon álltunk egymással tudtam, hogy ro- konszenvez velünk, de a bÓQsi aristokratia nem szereti s azon van, hogy a berlini udvari köröknél kieszközölje visszahivatását, pedig a^ consul egy szép, szellemes, előktdű kisasszonyba szerelmes volt s elakarta venni, érdekében feküdt, hogy legalább egy ideig még Budapesten maradjon. Megkérdezett tehát, nem volnék-e oly szives Bismarknál, a mindenható kancellárnál, egy pár szót érdekében kockáztatni, hogy helyén megmaradhasson. Tudta, hogy már régóta készülök Berlinbe, az újonnan felfedezett pergament márványán mborm üvek tanulmányozására ez alkalommal szóljak Blsmarkkal. Megígértem, hogy megteszem, ámbár nem tudtam, miként juthatok a nagy férfi elébe, kit akkor személyesen még nem ismertem, de bíztam a véletlenben. Berlinben elmentem tehát Bancroft- hoz, a hires amerikai követhez, régi barátomhoz, kivel még 1849-ben megismerkedtem Londonban, midőn az észak-amerikai Államokat az Angol kormánynál képviselte, később megbarátkoztam vele Amer.kában 1858-ban, s tudtam, hogy Berlinben is szívesen fog látni. Úgy is volt, reggelinél találtam s elmondtam neki, hogy szeretnék találkozni századunk ezen legnagyobb ál lám férfi ával, adjon erre alkalmat. Bancroft, kivel mint az észHk-amerikai Államok hires történetírójával mindig fentartottam a levelezést, megörült, megörült, hogy ismét találkozunk, de figyelmeztetett, hogy kívánságom kielégítése nem épen könnyű, mert Bismark a külföldi diplomatákat egyszer-mindenkorra megkérte, ne mutassák be neki oly honfitársaikat vágy párt fogolt jai kát, kiknek speciális dolga nincs nála, ideje drágább, semhogy annak egy részét az utazók kívánságának feláldozhatná. Legyek azonban türelemmel. Erre titkárát egy levéllel elküldte, remólli, hogy mégis sikerülend a találkozás. És csakugyan! másfél órai várakozás után, mely élénk társalgásunk ala t észrevétlenül elmű t, a titkár meghozta a feleletet Abeken udvari tanácsostól, keressem fel a külügyi palotában. Amint azonban odaértem, tanácsülés volt épen, melynél Abenekemnek elnökölni kellett, kiküldté ■ tehát az egyik titkárt, nézzem át az udvari tanácsosok névsorát, akármelyik szívesen- áll rendelkezésemre. Szemem mindjárt Bucher Lothár npvén akadt meg, Bismark meghitt követségi titkárén, ki régi időkben Londonban szomszédum és száműzött társam volt. Ezt hivattam ki. Nagy örömmel találkoztam most a külügyi palota elhanyagolt kertjében régi barátommal, sokáig beszélgettünk régi időkről s ismerősökről, végre megmondtam neki, hogy miután Europa nagy államférfiait csaknem mind személyesen ismerem, természetesnek fogja találni, ha a legnagyobbal közülök kezet szeretnék szorítani. Bucher azt találta, hogy éppen a tempó jöttem, fél óra múlva a kancellárhoz referádára van rendelve, lesz tehát, alkalma a hercegnek megmondani kívánságomat, s nem kételkedik, hogy ez szívesen fog fogadni, mert tudja, hogy a delegatió- ban még a franczia háború alatt, a német szövetség mellett nyilatkoztam, várjam be szállásomon feleletét. * ' • t , Lassan hazaballagtam a hársfák alatti vendégfogadóba s alig értem oda, midőn már Bucher kártyáját vettem, hogy a herceg pontban egy.órakor fogad. Vissza siettem tehat a.külügyi palotába, hol az előszoba egyszerű bútorzata, a kopott karszékek, a sárguló ablakcsipkék annyira elütnek a bécsi külügyi palota fényétől. Pontban egykor felnyílt az ajtó és kijött egy német bureaukrata. Aktákkal hóná alatt a herceg irószobájából a komornyik bejelentett s a nagy férfi oly szívélyesen fogadott, mintha már ismerne. Elmondtam, hogy a magyarok meg vannak győződve arról, hogy Ausztria-Magyarország és a Német birodalom egymás barátságára vannak utalva, mellékelve említettem a consul tapintatos eljárását is, de nem titkoltam el, hogy osztrák körökben nem tudnak bízni a német birodalom őnzéstelen- sógében, s hogy sokan találkoznak, még pedig befolyásom oldalról, kik attól félnek, hogy a német birodalom elébb-utóbb az osztrák német tartományokat megfogná kívánni. A hórihorgas herceg erre csak mosolygott, nem tudják-e mennyi bajunk van a klerikálisokkal, mi ugyan nem vágyódunk azoknak megerősítésére, nem is tartjuk Herbst és barátainak doktrinär okoskodását oly kedvesnek, hogy azt magunkhoz szeretnék kapargatni. Ne felejtsék el hogy még a. háború alatt is. midőn sok olyat tettünk, mit rendes időkben jóváhagyni nem lehetne — aligha nem gondolt akkor Klapkára, s a magyar légióra — kiadtunk ugyan egy kiáltványt a dicső cseh nemzethnz, de a németeket nem izgattuk fel s<'ha. kiknél szavunk könnyebb yisszhan- got talált volna. Akkor is éreztük, hogy Ausztria nagyhatalma nélkülözhetlen Európában. Sokat beszéltünk azután a dualisrnusról, melyet ő egy rendkívül szerencsésen alkotott intézménynek elismert, s különösen a delegatiók ínsti- tutióját dicsérte mely a külngyek vezeteset függetlenné teszi -a kikerülhetlen bécsi és budapesti miniszteri válságoktól. Távozni akartam, tartóztatott, sdká beszélgettünk még horvátokról és lengyelekről s nemzetiségi ügyekről s magyar politikáról, úgy látszott jól érzi magát s u<ry beszólt mintha journalistaval szólna, ki minden szavát újságba fogja iktatni, de csakhamar észrevette, hogy gént emannel yap dolga, a ki a magán beszélgetést népi teszi közzé. Mástel óráig ■ társalkodónk, mig végre kedélyesen kezet szorított s elbocsátott. -t y Ékkor eszembe jutott, hogy Lasker a nemzeti szabadelvű párt egyik vezérének nevenapját baráti • körben ünnepük, s engem is meghívtak. Oda menteni tehát a vendégébe, hói Lasker nehány barátjával ebedéit. Beleptemkor kezet nyújtottam neki, tudja ő is, hogy Angolországban ily* ebéd soha nem teljes, ha-nem vesz abban valamely kitűnő idegen, distingmethed foreigner részt,, ily cím alatt én is jelenek meg a baráti körben. Érre Lasker felkelt s megjegyezte,, hogy Pulszky Ferencet sehol, Németországban nem fogják ide-, gennek tartani! „Igaz feleltem“, sót Angolországban, Amerikában, Olaszországban sem -tartanak idegennek, de épen azért mégis idegennek tarta- . nak engemet Magyarországban. W. G. "barátomat sokáig nem hívták vissza.* ITB 1 o rm Íz A w Kép a Kárpátokból. Irta : SZARVAS MARISKA. . . . Sárga fényű napsugár kergetődzött a növények csodás útvesztőjében, végig futott a hegyol-, dal csipkés levelű páfrán csoportjain, s pihenőt tartott a sziklacsúcs végmagaslatán. .,. . Minél mélyebben hatoltam az erdőbe, annál nagyobb, annál sejtelmesebb lett a — csend! Az ágakon nem ültek éneklő madarak; valahonnét a hegyek közöl tévedt át egy-egy monoton tót dal végaceordja, ez volt minden. . . . Egy sötét fenyő mellett állt — ott láttam meg először! A lombok hálózatán átcsillanó napsugár világította meg bánatos arcát. Szívbe szijkő édes fény sugárzott szemeiben pillanat alatt fellobbant valami, ettől a csudálatos tekintettől s tengernyi panasz sok-sok bánat ébredt a lelkemben egyszerre . . . Elindult — én imbolygó léptekkel követtem ruganyos lépteit az összeboruló lombok között, feltartó zhatatlanul űzött után na valami. Megállt! Hallgatott — azután felém nyújtotta kezét. Csudálatos módon megfájdult a szivem érintésétől, s midőn küs újai simogatólag végigsiklottak fürteimen . . Valamely intenzív érzelemtől megka- patva oda hajtottam fejemet — keblére . . . Bánatos hangon kérdezett: — Szeretsz ? Illat röppent’ felém az erdő sűrűjéből valamely nehéz illat, mintha sok-sok haldokló virág feküdnék egy csomóban. — Szeretlek! 0 ismerlek már régen, de nem tudom ki vagy ? Láttalak gyermekálmaimban, midőn egyszer a vihartól való félelmemben elaludtam — s azóta többször ! Végtelen sóvárgó érzelem fog el, ha rád gondolok, valamely névtelen vágy, mely meg nem szűnő makacssággal kínoz ! . . Most itt vagy! Érzem kezed szorítását, érzem, közellétedet s tudni akarom, hogy ki vagy?! Végtelen szomorúsággal nézett reám. — Tudni akarod? . . Hát-tudd meg! Ahova én lépek, hervadnak a virágok, falevél zörögve hull alá, borús lesz az égszine, nem árad reám fényözön soha! . . Az erdő megvonja tőlem hűsítő árnyas lombjait, nyomomba panasz kél, s titkos nehéz sóhaj tölti be a levegőt. Megjelenésemre elhal az ajkakon a pajzán mosoly, megfagy a csengő nevetes s könnyekbe vész a dal. —- Szomorú, vagy, mert engem szeretsz! Boldogtalan leszesz — mert en szeretlek! Szenvedésé válik gondolatod, ha felém szárnyal . . . Beszketve ragadtam meg lecsüngő kezét, felettünk mélyen, busán sóhajtott az erdő, a „Magúra“ csúcsaira sötét felleg ereszkedett . . . —I De hát ki vagy ? . . ... A fájdalom ! . . . t
