Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-20 / 51. szám
Szegzárd, 1891. 51. szám. Vasárnap, december 20. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utcza 1079. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: • Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok viasza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár Egy évre . . 6 írt — kr.l Pél évre. . . 3 „ — Negyedévre . I „ 50 Egy szám .... |2 Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. felhívás! 1892. évi január 1-vd uj előfizetés kezdődik a „TOLNA^IrMEGYE“ politikai hetilapra, mely második évfolyamába lép. A „Tolnavármegye“ hetenként legalább 8 oldalnyi, terjedelemben jelenik meg és arra törekszik, hogy a köz- és társadalmi élet minden terén gyors és megbízható értesülései legyenek és hogy érdekes, változatos és igazi zsurnalisztikái színvonalon álló tartalmával mindennemű igéiteknek megfeleljen. .Eovatai felölelik a politikai, vármegyei és községi élet, úgyszintén az irodalom, törvénykezés, tanügy és közgazdaság körébe vágó eseményeket és azokat mindenkor tárgyilagosan ismertetik ; szépirodalmi részében szintén. választékos és gazdag tartalomra törekszik. Előfizetési ára: Egész évre . . . 6 frt .-«• kr. Fél évre . . . . 3 „ —- „ Negyed évre . . I „ 50 „ Hátralékos előfizetőinket az előfizetési díjak mielőbbi szives beküldésére kérjük. Hirdetéseket mérsékelt árszabály mellett közlünk. A „TOLNAVÁRMEGYE“ kiadóhivatala. Képviselőválasztások. —lk. Még körülbelül félesztendő választ el bennünket ama nagy jelentőségű napoktól, a melyek alatt az ország lakossága politikai hitvallását dokumentálni és a jelenlegi kormányzat s politikai pártok fölött Ítéletet mondani fog és máris megindult a hajsza, sőt az előőrsök már csörgetik kardjukat és itt-ott fáklyafüst mellett a puskapor moraja is hallható. A kik szeretik a politikában a színpadi eszközöket és hatást, azoknak tetszhetik a nemzeti hősök szerepe, a kik a vértanuk kosztümjében és tragikai szerepében bengáli tüzfény mellett tolatják egyik városból a másikba diadalszekerüket. Ilyen látványt nyújt a nemzeti párt vezéreinek szereplése, a kik majd Zomborban, majd Miskolcon, majd pedig a kincses Erdély szivében, Kolozsvártt, jelennek meg, hogy megmentsék a hazát, mely veszélyben forog, mely pusztul és végromlásnak néz elé, hogy purifíkálják az erkölcsöket, melyek meg vannak mételyezve, hogy megvédjék a szabadságot, a mely el van tiporva, hogy a nemzeti eszményeket és érzületet, mely már- már kiholt á szivekből, ismét életre keltsék. Minden egyes zászlóbontás alkalmával izzó vassal és tűzzel támadja meg a fékét vesztett pártszenvedély a kormány műveit és munkálkodását, sőt még szándékait is irgalmatlanul befeketitik. Mi sem találunk mindent eszményi jónak, mi sem hisszük, hogy Magyarország a nemzetek eldorádója, de viszont elítéljük az ellenzéket, mert* szertelenségében az igazság serpenyőjét mindenestől feldönti. És váljon nem félnek-e e nemzeti párt- toborzók, hogy az ily sütkérezések alatt a valódi csatáig elfogy a puskaporuk, elfogy az erejök? S nem tartanuk-e attól, ha egyszer tényleg bekövetkeznének ama szomorú közállapotok, a melyeknek fáradságos ecsetelésére most annyi erőfeszítéssel vállalkoznak, hogy majd akkor tiltakozó szavukkal úgy járnak, mint a mesebeli gyermek, a kinek mikor igazán közeledett a farkas, senki sem jött segélyére, mert előző oknélküli vészkiáltozásaival eljátszotta hitelét és a bizalmat ? Valóban, mily méltóságteljes ezekkel szemben a szabadelvű-párt magatartása! Csendes nyugalommal és erős öntudattal tekint elébe a közelgő választásoknak. Semmi ideges kapkodás nem észlel- Lhető rajta, nem nyúl agitácionális eszközök után, hanem bízva erejében, bízva sikereiben, folytatja buzgó és üdvös törvényhozói munkálkodását, hogy a számadás percében a híven teljesített kötelesség büszke öntudatával lépjen a választók itélőszéke elé. Ellenben a nemzeti-párt vezérei a nemzeti eszmék tetszetős jelszavával felvitorlázott léghajókon barangolják be az országot, a függetlenségiek pedig manifesztumokat tesznek közzé, hogy az orthodox Irányi kiáltványával megsemmisítse a neolog Ugront, s ez viszont Irányit. TÁRCZA; Szegény £Lt_i_ I Az arca lángol s piros mint a vér Két keze ég ... „Hamar az orvosér’!“ Kómíti anyját szörnyű félelem. „Mi fáj,'mi bánt édes egyetlenem?“ Az orvos érkezik, izzad, liheg: —- Hamar az ágyba! ön nagyon beteg; De van szerünk még, lássa, már irom S hp, Isten is segít, meggyógyítom. — Meggyógyít! Oh vak éj lesz körülem, Bár gyertyasor vet lángot fényesen, S anyám reám borul, sír és zokog' — Zokog és sír, ha én meggyógyulok. II. Szegény fiú ! mig küzködik halállal, Mig vért köp s elköhéesli a tüdőt; Szép szeretője messze idegenben — Százszor szegényt 1 — hűtlen elhagyta őt. S meghallva a leány rút hitszegésót, Öklét emelte s forró könnye folyt; Szegény fiú! átkozd a sorsot érte, A hútelen leányt ne káromold. Szép kedvesed oly messze — messze tőled, Ez állapotról mitsem tudhatott; Talán, ha tudta vó’n a drága lélek, Megvárta volna még e pár napot. Celio. Idáról. — Költemény prózában. — Húzd rá cigány az Ő dalát! Hadd halljam a gyönyörű mólabus zenét, s a vonó kicsalta hang hadd élessze fel izgatott képzeletemben Idának bájos vonásit! . . , A húr rezgésénél hallom hangjának csengését; a simán elomló akkord selyemhaja lágyságát érezteti velem, a rezgő húrokban lakozó szikra lángba borit, mert e tűzben Idának fekete szemeire, a bennük lakó menyei és pokoli tűzre az örök üdvöt sugárzó ‘fényre gondolok'. . . Húzd csak cigány, húzd, mikor úgy bele hat a szivembe,- mikor úgy ráillik a kedélyem hangulatára az Ő kedvenc nótája, hogy: „A faluban a legárvább én vagyok“ ... Húzd, s juttass e hangokkal abba az ‘édes, gyönyörteljes mámorba, mely feledteti a rút világ kicsinyes érdekeit; abba az édes istenálomba, mely feltárja a menyország kapuját, a melyen belül ezer angyal dicshymnuszá- val körülharsogva isteni lényt látok, a legszebbet a sok angyal közül — út — Idát. Mert Ida szép, miként a legszebb angyalt képzelem. Az a büszke fő — melynél szebbet nem festett Eafael vagy Tizian ecsetje és a melyen minden oly bűvös harmóniában olvad össze... A bájosan leomló holló fürtök ; bársony arca, melynek szabályos, nemes vonásain fenség és szendeség, szenvedély és jóság honol; azok a fényben úszó szemek, melyeknek ábrándos tekintetére ha gondolok, kiesik a toll kezemből, s csak bámulom a teremtő erő nagyságát és remekét — Idát. Vakító szemeidet nem merem összevetni semmivel e föld kerekén ... Vagy hasonlítsam a legpompásabban ragyogó gyémánthoz ? Fénylik, mint ez, de szeli- debben. Vagy sötétségét a borult éjszakához, mikor.az ő szeme a sötétség mellett csupa Iái g és túzszikra ?! Vagy mondjam, hogy Ida szemének fénye vetekedik a fényét rairiádokra bocsátó csillagéval ? Ha igaz e hasonlat, úgy az én szerelmem egén Te vagy az egyedül ragyogó. esi lag !.... Nap vagy, melynek egy sugara — s ez tekinteted — boldogít, mint a kicsi pillangót eső után a napsugár. Nap, mely megadta az eszményekért lelkesedő, érezni tudó szívnek azt a me’eget, melyben kicsirázott a boldogságnak édes tudata, s nagyranőtt-------— a reménytelenség átkos'kisértete. Nap, melynek melege lángba borította, majd megperzselte szivemet...
