Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-17 / 20. szám

2. TOLNAVÁRMEGYE. 1891. május 17. az ellenzék Könnyű a függetlenségi párt nevében tétetett, — kell, hogy annak akaratát-és elhatározását tolmá­csolja, tehát, hogy úgy fejezzük ki magun­kat, félig-meddig „hivatalos jellegű.“ De váljon czélt ér e hát az obstrukció alkalmazásával ? felelet: nem! Hatalmas fegyver ez a parlamenti küzd- tér. n, ha a vele élő kisebbség háta megett ott áll a nemzeti közvélemény s bár némi­leg az erőszakoskodás jellegét viseli magán, jogos is, például egy hazafiatlan ministeri­ummal szemben; csakhogy kormányunkra ez utóbbit még ellenségei sem foghatják rá s a nemzet többsége meg éppenséggel az államosítást akarja. Egy nagy rész ugyanis jobb közigazgatást remél tőle, más rész a valódi nemzeti állam megtestesülésének alap­kövét látja a törvénnyé emelendő javaslat­ban s csak ennek behozatala által vél azon erős fegyver birtokába juthatni, — mellyel a pánszlávizmus hidráját legyőzhetjük. Egy hatalmas csoport ismét a: tisztviselői kar, bár jogos reményét s kívánságát nagyon meglohasztotta — az egyes állásokkal össze­kötött javadalmazásokról benyújtott kormány- javaslat, — rangjához mért, tisztességesebb megélhetési módot remél általa, mely kö­rülmény, különösen a nyomorultul dotált felsőbb vidéki tisztviselők részéről, — hol pedig a rokonsági összeköttetés is nagyobb, — nagy súlyt dob a javaslat mérlegének serpenyőjébe s úgyszólván az egész vár­megyét a kormány feltétlen hívei közó cso­portosítja. S ha tehát valaki a javaslat ellen ^unkál, óriási többséggel^ találja magát szemtől-szemben, a melylyel kénytelen a döntő harczot élet-halálra kivívni. S ezt a függetlenségi párt nagyon is jól tudja. Eppenezért mi az obstrukcióval való fenyegetést csak megfélemlíteni akaró játéknak, mumussal való. ijesztgetésnek te­kintjük s ha ebbe mégis belemennek a füg­getlenségiek, csak a szabadelvű párt diada­lainak számát szaporítják s.a helyett, hogy híveket szereznének maguknak, koczkára teszik a párt jövőjét és életképességét, tel­jesen magukra maradnak s lesznek köz­vélemény továbbra is, de közvélemény nél­kül s annyit fog érni a kifejtett obstrukció, mint a szántóföldekre kiállogatott madár­ijesztő, mert olyan lesz az, mint a rézből vert, aranyat mutató játékpénz, melyet ta­lán egy két ahhoz kevésbbé értő ember igaz arany gyanánt fogad el, de melyet, eleinte mosollyal s ha nagyon kínálják, ké­sőbb bosszankodva utasít vissza a nagy tömegből mindenki, aki ahhoz csak ért s fel semmi esetre sem ül neki. Duna-Földvár hanyatlása* Amily örvendetes hazánkra és különö­sen a faj fentartó magyarnemzetrö nézve az 1891. évi népszámlálás eredménye, ép oly leverő és valóban elszomorító az némely községre és köztük különösen D.-földvárra, Tolnavármegyének e tőzsgyökeres magyar mezővárosára nézve, amennyiben az tűnt ki, hogy itt a lakosság száma a legközelebb lefolyt tiz év alatt a lélekszám 1/25 részével megfogyott. Ez az eredmény valóban megdöbbentő és pedig annyivalinkább is, mert nemcsak hogy feltétlenül bíztunk nagyközségünk foko­zatos, de szakadatlan fejlődése és emelke­désében, hanem alig múlt el alkalom, hogy fennen ne hirdettük volna annak a vár­megyében legnépesebb és legnagyobb for­galmú voltát, s ezen a réven a vármegye ügyeinek vezetése körül a minket megillető oroszlánrészt követeltük is. Önérzetünk ilyíoku nyilvánulása nem volt teljesen alaptalan, mert nem említve meg azon egykori virágzó állapotunkat, mi­kor még' ez a hely Apátság székhelye volt s az egész püspöki megyében a legnagyobb pápai adót fizette s bár a l törö^-hódoltság alatt elpusztult, de annak megszűnte után a csaknem romokban heverő község szlávok és németek betelepítése és kedvező fekvé­sénél fogva oly rohamos gyarapodásnak indult,. hogy a lélekszám alig egy század alatt 2—8 ezerről 12—13 ezerre szaporo­dott fel s már e század második negyedé­ben azon oknál fogva, mert uraságát sze­mélyesen nem ismerte, amennyiben azt itt csak gazdatisztek képviselték, akik az úri jogokat felette enyhén gyakorolták s a hű­* E nagyérdekii czikkre, a mely Dunaföldvár vi­szonyait ismerő, tekintélyes részről jutott hozzánk, különö­sen felhívjuk az érdekeltek figyelmét. A szerk. béri viszony teljes merevségében soha gyö­keret nem vert, lakosságában az önérzet jelentékenyen kifejlett, észjárása szabadab­ban mozgott s a „független“ szellem érvé­nyesülése által oly súlyra vergődött, hogy a’hires tolnai „Pecsovics-párt“ ellenében megteremtette a büszke „Kubinszki“ pár­tot és ezek országos hirü küzdelmeiben megszületett aztán azon lelkesültség, mely 1848- ban nem törődve a választó-kerület alsó részeinek nézeteivel, Radnich Pált a képviselői székbe beültette. Ezen idők so­rán a Weinbachok, Gasslerek és Doppel- hamerek ép úgy, mint a Dobrovicsok, Markovicsok és Petrovicsok oly tiszta ma­gyarokká váltak, hogy ősapjuk anyanyelvén még csak kenyeret kérni sem tudtak, — 1849- ben pedig a polyglott származású nép dédunokái Jellasics bán egyik előcsapatát a maguk erejéből úgy kiverték a városból, hogy az elhullott ellenség sirdombja az alsó tó közelében egy hatalmas homokbuezkának is beillett. Meg is lövöldözték, meg is sar- czolták érte a várost. Ilyen múlt mellett aztán nem lehet cso­dálni, ha e község lakossága alkotmányos életünk hajnalán önfentartó képességének teljes ismeretével lépett ismét a cselekvés terére, ahol minden aktusnál erejének egész hatalmát, érvényesíteni törekedett. Mindez teljesen rendjén lett volna, ha egyúttal a lakosság korunk szédületes kul­turális haladásával megalkudni s avval lé­pést tartani akart volna. Evvel azonban megbarátkozni sehogy sem tudott, itt min­den ember egy-egy „laudator temporis acti“-vá lett, a községbirói intézményhez, ugarrendszerhez és a fuvarozáshoz szívósan ragaszkodik és semmitől sem irtózik in­kább, mint a rendezett tanácstól, tagosítás­tól és a vasúttól. Pedig hát D.-földvár hanyatlásának okai épen ezen maradiságban keresendők. Számbani megfogyatkozásunkra vonat­kozólag- megdöbbentő -adatot szolgáltat a statistika, mely szerint itt 1890. évben 407 születési eset mellett 55B halálozás történt, ami közegészségi állapotainkra felette el­szomorító világot vet. Itt a köznép — le­számítva a verekedési esetéket — csak rit­kán vagy épen nem folyamodik az orvosi segélyhez, vagy csak a legvégső esetben irat egy recipét, s ha az nem használt, oly nyugodt lelkiismerettel kíséri halottját az öröknyugalom helyére, mintha betegének megmentésére minden lehetőt megtett volna. — A lakásokba még őszszel beszorult levegő Miért is bántom én e hangyanépet Kíváncsian, hogy este mit csinál? — E sarkon’át még egy szandál >e lépett Mit is keresne, kis hangyáinál? Jó helyre jöttetek, sötét bogárkák Nektek való hely, bár kissé setét. — Nem járnak itt, zavarni nem akarják A kis göröngyvilágnak szerzetét. 4. Kilenczet üt. Durranva becsapódik A nagy kapu. Utána néma csend. Majd, lenn a mélyben zsong, nő, kél és elhal Egy földalatti dalam .. Mit jelent ? A vesperák zsoltára ez. Már vége. Fejőkre vont csuklyával, párosán, Kezükben vöröslő viaszszövétnek, Vonulnak fel a lépcsőn, lassudan. Minden cellánál megpihennek. Elvál Az, aki bús celláját felleli. Tovább vonulnak; szomorú chorál zeng: „Custodiant te oranes Angeli...“ 5. Kiholt a templom.. Csak az öröklámpa Bocsátja széjjel halvány sugarát. Az aranyos, hideg szentek lábánál Térdel némán a virrasztó barát. t Ejfélt ütött. — Künn kong a puszta lépcső. Valaki jő. A fölváltó. Közel A virrasztóhoz térdre hull. — Az főikéi Egy „Ave!“ — „Ave.“ — S aztán újra el... Elkopogott.. A templom újra néma S nem tudni, hogy a sok barát közül Kik kőből, fából vésve térdepelnek Melyik az élő az oltár körül ?! 6. Ha egyik meghal,* nincsen róla ha'!g, szó. Mint hogyha nem tudnák. Elfeledik. Csak amidőn csendül az estharangszó S az estimához gyűl be mindenik. Egy hely üres. Fölolvassák a névsort. Felel reá mind: „itt“ szép csendesen .. S midőn a holt nevéhez ér a névsor, »Egy mély hang igy felel rá: „odafenni“ Es akkor minden ajkról, minden mellből A durva, éjszinű kámzsák alól Egy mély sóhaj tör' fölfelé ... e helyről Csak oda van még út.. . egyik se szól, ;.. Egy pereznyi esönd, amely alatt imáznak De nincs sóhaj több, s egy könyü se hull — S fölzeng a búcsúdat az elholt társnak: „Salve aeternuml“ „Élj hát boldogul!“ 7. Hosszú árnyék reszket a folyosókon Egy kámzsa nagy körrajza a falon, .... A toronylépcső csikorog. Az ódon Zár csörren, csat an. Éj Vagyon. — Éjfélt üt... egy ... kettő .. . négy; lassú kézzel Az árny megfogja foszlott kötelét, Az éjfél végiHése most zsong széjjel Az árny keresztet vet. Előre lép. A vén kötél száll, fel s alá suhintva Fönn a magasban bongva zeng belé, Az éjfél bánatos harangja. — Mintha Holt költő hattyúdalát zengené... Es a barát kinéz a toronyablak Kicsiny körén a csillagok közé Hol az elköltözött barátok laknak Es, Isten tudja, mit érez belé ? .. Emlékezik egy őszhaju asszonyról Aki bölcsőjét sírva ringatá, Aztán egy szomorú lánykára gondol Aki nagyon korán szállt föld alá..,. Talán a föld fölé __talán most oítfenn Ha llgatja fényes csillag képiben, Hogy zengeti % lelkek bús harangját A gyászoló barát, mig ő pihen?!

Next

/
Oldalképek
Tartalom