Tolnavármegye, 1892. december 21. (Mutatványszám)

1890-12-21 / Mutatványszám

1890. deczember 21. TOLNAVÁRMEGYE. 3. czót vívni nem lehetne, mintha parlamenti összeütközés személyes összeütközés nélkül ki volna zárva. Hisz bármily éles is az ellentét a vita tárgya körül, a győzelem — mindegyik pártra nézve — csak akkor valódi győzelem, csak az a küzde­lem lehet fényes, a mely a meggyőző érvek által kiélezett, nem pedig a szenvédély által e 1- mérgezett fegyverek összemérközéséből szár­mazott. Falb időjóslásaiban nincs annyi változás, mint a mi politikai horizontunkon. Apponyi Albert egy­szerre azon vette magát észre, hogy ő a pártja és a szabadelvű párt között uralgó sima, udvarias és engesztelékeny hangulat folytán, hirtelen nagyon is közel jutott a kormánypárthoz, különösen utolsó nagyszabású, szabadelvű beszéde óta, egyszerre harczi riadót fújt és gárdáját a még távol levő vá­lasztási karczra szervezte. Mindez azért volt oly meglepő, mert a lefolyt budgetvita egészen más képet nyújtott. Az országgyűlés a budgetvita alatt, mely a szabadelvű párt sikereit hirdeti az egész vonalon, a serény ínunka és reformok megvalósításának te­rére lépett. Ebben maga az ellenzék is kivette ré­szét. Sőt, a kormány által követett politika az el­lenzék részéről is gyakran oly helyesléssel és ma­gasztaló szavakkal találkozott, hogy ha nem volnánk bizonyosak benne, nem is hinnők, hogy ez ugyan­azon ellenzék részéről történt, a mely még a kö­zel múltban hazánkról ország-világ előtt hirdette, hogy az, az erkölcsi hanyatlás és anyagi bukás lej­tőjére jutott. Ám — szívesen constatáljuk — az ellenzék saját magatartásával bizonyította be, hogy ezen sötét képeket csak az elvakult pártszenvedély ferde szemüvegén át látta. Az utczai tüntetések és körmenetek, hochok és egyéb heczczek egyik ren­dezője nevezte Baross Gábor minisztert Ma­gyarország leghasznosabb emberének és a „legna-. gyobb magyarral,“ Széchenyi Istvánnal hasonlította össze. W e c k e r 1 e pénzügyminiszter bemutatván a kiegyezés óta először deficzit nélküli költségvetést, általános parlamenti ünnep éltetésnek volt [részese. Szilágyi' igazságügyim nisternek a megvalósítás stádiumához közel álló reform­jait az összes politikai pártok megelégedéssel és helyesléssel fogadták. A földművelési tárcza ve­zetője, Bethlen gróf szintéu elismeréssel ta­lálkozott az általa inaugurált földművelési politika irányára nézve. Legnagyobb sikert, parlamenti di­adalt, a. fogalom valódi értelmében, C s á k y mi­niszter aratott azon szabadelvű és határozott, nyílt és correct nyilatkozataival, a melyeket az úgyneve­zett elkeresztelósi vita alatt tett. Az ő beszéde és annak hatása egyúttal a szabadelvüség hatalmas győzelmét jelenti hazánkban, másrészről pedig az ezen kérdés körüli vita a magyar Parlamentarismus ritka sikereit is tünteti fel, annak bizonyságául, hogy nem volt beburkolj a sötét felhők leplébe, az ő látnoki erővel biró szeme látta a napfényes suga­rat, mi megaranyozza a munkát, az ő tehetségét nem érinthette az enyészet! Zongorája már nem adott hangokat. Egyik kezében az iron, másikban nehéz feje nyugodott Halvány arczának lelkesült kifejezését nem dermesztő meg a hideg. Boldog és büszke volt azon minden vonás. Az éj néma órái­ban eredményre jutott. Papirosra tette azt, a mi lelkét kínozta, elméjét égette, szivét lázasan dobog- tatá. Megszületett az eszme ! Kész szerzeménye fe­küdt előtte. Lelkesült arcza mutatá, hogy boldog, behunyt pilláin örömkönyek ragyogtak. Aludt ! Édes álmai voltak. A fáradtság és munka sikeré- dek boldogsága tündöklőit e könyekben, a küz­delmet diadal váltá fel. Minden néma, csendes volt körülötte, csak az áhitatos nép hozsannája hangzott fel olykor halkan, szakadozva, hozzá. 0 pedig elrepülve innét, ott volt a hová csapongó képzelete annyiszor ra­gadta. Virányos réteken, napsütötte mezőkön. A te­hetség birodalmában. Pálmák és eyprusok között. A Golgotha hegyét környező olajfák árnyékában, hol a nagy felhők szárnyain látta ülni a napöt, melyet a komor szürke felhők egy életen át el­rejtettek előtte. Most végre a meleg hajnalpir vi­dámsága vette őt körül. A másokra nézve hideg- reggel, rá nézve fényes sugarakat rejtett; magában. | a parlamentarismusnak igazi szinpompáját csak a a szabadelvüség adja meg. Es bármily határozott és energikus is volt Csáky miniszter beszéde, bár­mennyire intensiv is volt annak hatása, az jelenti ugyan a magyar állam souve rinatá- s á n a k sérthetetlenségét, erősségét, szentségét, de nem jelenti a „M agyar Állam“ által, (mely a herczegprimástól esak a minap kapott nyilvános lecz- két,) jelentett kulturharczot. Nincs számottevő ember Magyarországon, a ki kulturharczot akarna, vagy azt csak provocálná is. Meg kell adni az államnak mindazt, a mi az államé és az egyháznak, a mi az egyházé. Állam és egyház között nem kívánunk subordinatiót, csak coordinatiót. Szabad egyházat szabad államban. És valamint az egyház szabadsá­gát, különösen, ha vallás-erkölcsi dolgokról van szó, nem sértheti az állam, époly kevéssé sértheti az egyház az állam szabadságát, ha az utóbbi te­kintélyének megőrzéséről és jogainak érvényesítésé­ről van szó. És mert hisszük, hogy mindkét erre illetékes tényezőben meg lesz a készség a másik jogkörének tiszteletben tartására, reméljük és meg vagyunk róla győződve, a* főrendiházban simán le­folyt budgettárgyalás csak megerősít bennünket abban, hogy tapintatos módon, jogok sérelme nél­kül, sikerül majd az ellentéteket kiegyenlíteni, hogy a kulturharczban falra festett rémkép, a melyet minden hazafi kikerülni óhajt és távol­tartani törekszik, csupán egyesek rémes képzeleté­ben létezik. Mire az ünnepek uUn újból öszszeül az országgyütés, valószínű, hogy e kérdés közel jut majd az általunk jelzett megoldáshoz. Vederemo. Vármegye. I. A tekintetes közgyűlésből. A szerkesztő ur keményen rám parancsolt, hogy a mai napra öltsem fel a Mikszáth Kálmán bőrét, írjak egy kis karczolatot erről a mi közgyű­lésünkről, amit. házunkról! Szép, csakhogy elfelejtette elküldeni a Mik­száth pennáját. Aztán meg szó a mi mó, rövid idő óta va­gyok szegzárdi lakos, vármegyei közgyűlésen soha nem voltam, igy jó lélekkel merem mondani, hogy virilistát tudtommal eddigeló csak lepingálva, vagy ■ ha eleven volt, úgy legalább is tiz lépésnyi tá­volról láttam. No de felléptem már én képviselőjelöltnek is, nagyobb bolondot az életben úgy sem követhetek el, hát miért ne írhatnék karczolatot ? ügy lett! A közgyűlés reggelén már jó félórával 10 előtt belopóztam a nagy terembe. Megvallva az iga­zat, attól féltem, hogy az a. nagy bajuszu őrmester a tömeges megjelenés mián igazolási je­gyet kór tőlem. Pedig hol vegyem én azt ? Még A kielégített vágy, a büszkeség diadala nyugodott szivében, mely megszűnt dobogni. Yégre övé volt a diadal. Kész műve halhatat­lanná tette őt. Ebben a tudatban hajtá fejét pihe­nésre. Az igazak álmát aludta az átvirrasztott éjek, a fáradtságos munka után. Élte mysteriurnaival fé­nyes dicsősége vette őt körül, s megszabadult a földi élet eanyaruságától azon érzéssel, hogy nem csak a feltámadás nyer diadalt a halál fölött, hanem a munka, az alkotás is, mely a sir szóiéig elkísérte őt, s reszkető kezével czimet irt művére, mi kifejezte utolsó gondolatát e szóban : „A remény.“ — Nos ? kérdő a Halál gúnyosan tekintve társára, ki mellette állt, sárga, csontos kezével, a szunyadozó és többé soha fel nem ébredő művészre mutatva: kió a diadal? Az Élet könyés szemek­kel, de büszke kifejezéssel viszonzá károrvendö te­kintetét, s azután a kiszenvedett porhüvelyre mu­tatott. — 0 nem halt mfcg, mondá diadallal. Bár megszűnt a föld fia. leniW, de műve nem hagyja őt elenyészni, megsemmisülni, s átható hangja be­levegyült az alant zúgó dicsénekbe és áhítattal, el­ragadtatással kiáltá : _ — Tiéd az enyészet, de enyém a diadal. A halálé a test, az örök életé a tehetség ! csak választott bizottsági tagnak sem kellek. Viri- listaság?! elérhetlen álom ez nekem, mint Ugrón Gábornak a piros bársony szók. Ha pláne arra a nyomorult pár ezer hold földecskére gondolok, a mit a szép öreg apám reám hagyhatott volna (ha . . .) akaratlanul is elfog a boszuság s teljesen megrendül az ősökbe vetett hitem. De hála Isten az őrmester nem ismert meg. Hálás is voltam iránta, nagylelkűen megengedtem neki, hogy az ajtó mindkét szárnyát kitárja előttem. No a nagy sokaságtól nem kellett valami na­gyon tartanom. Nem volt még benn egyetlen egy lélek se. Kár volt sietnem! De úgy kell nekem. Tudhattam volna, hogy nem lesz szükséges annak az ódon nagy teremnek falait kidöntögetni, beleférünk úgy is, — hisz most jut eszembe, valamelyik lapban olvastam : a múlt gyűlésen 600 ezer forintot kellett megszavazni (tréfa nélkül legyen mondva üdvös czólra, mert lehet e annál üdvösebb valami, mint mikor Simontsits Béla alispánunk a vármegye két legnagyobb járásának lakóit egyszerre akarja jobb útra terelni ?!) s ekkor is csak a völgységi és dombóvári járás ér­deklődött. Igaz, hogy csak nekik hullott az eper... No, de talán most meg másnak hull! Türel­mesen járkáltam le és fel. Unalmamban bámultam azokat a festett daliás alakokat. Sárga irigység szál­lotta meg lelkemet: mikor jutok én ennyire. Egy légy, mely a teremben szétáradó melegtől felébredt, kicsinylőleg telepedett az orrom leghegyóre. — Ez aztán eszemre térített. Ideje is volt! A szárnyas ajtó fel-felnyilt, gyors egymásutánban kezdtek szállingózni a t. bi­zottsági tag urak. Itt egy ködmön, ott egy mikádó- rokk, amott a legújabb divatu párisi felöltő. Közbe- közbe, egy-egy fekete kabát is látható. No most aztán nem lehet panaszkodni a zaj, a lárma hiányosságáról. Egyik köszön: szervusz', a másik alásszolgája, hallhatsz egy-egy nagy úri „jó napot“ is. Egy csomó polgártárs b i 1 é t e t (igazolási jegy) szorongat a kezében. Hadd lássák, hogy igaíz járatban vannak. A vármegyei kiadó rögraest lefü­leli őket, lekapja nevüket a jelenvoltak lajstromába. S már most tessék elképzelni, milyen tisz­tességes hangzavar támad abból, ha tiz pár suviksz- ról álmadó csizma irgalmatlanul csoszog, száz em­ber közül öt zsebkendőt használ, tiz kis ember hangosan köszön, hogy legalább a nagy sza­váért észrevegyék. Más tiz arról beszól, mi­lyen volt a termés, hogy a disznó kilószámra. Egy csomó b. tag nevet egy-egy sikerült viczczen, a melybe az a legnagyobb viccz, hogy nem volt benne viccz, más csomó köhög, krákog, a széket húzogatja s e mellett a legnagyobb rész politizál. Ez csinálja a legnagyobb lármát! Itt is, kinn is! Megkezdődik az elhelyezkedés. A székek re­csegnek, ropognak. Egy-egy.kis kaszinó verődik össze. Egyes csoportokban az államosítást tárgyalják. Amott Fejérváryt szidják, mint a bokrot s védeni csak egy, vagy kettő meri. A papok is összesúgtak, alighanem gróf Csákyt dicsérik. Ha politikai ellenfelek találkoznak, mosolyogva, fognak egymással kezet, de mindenik tartogat kész­letben a másik számára egy-egy keserű labdacsot. — Tudod-e mit csinál jelenleg a magyar kormány ? = Fegyvergyárat buktat ! — Kochhal alkudozik. — Hogy, hogy ? — Nos, ha kitalálta 1 tüdő baczillusok meff- ölő szerét, találja ki már egyszer azt is, hogy kell' kiölni az ellenzéki baszillusokat. Koch nyomon jár. A mint hírlik Polonyi Gézát és Károlyi Gábor gró­fot oltják be legelőször. (Ezeknek különben talán már semmi féle szer nem használ!) — Hm, hm, (most jön a tromf) mégis csak ti rátok nézve lesz ez- a legrosszabb. Mert Koch maga sem állítja, hogy az ő szere megöli a baczil- luSokat, de a hol csak egy is van, biztosan lehet konstatálni általa. Nos tehát a jövő század főispánja, vagy képviselőházi elnöke csak egyet nyom az ösz- szes huzalok gombjain, (mert minden székről vil-

Next

/
Oldalképek
Tartalom