Tolnavármegye és a Közérdek, 1917 (27./13. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-05 / 14. szám
2. TtiUMVilMMYI és a KÖZÉBBER 1917. április 5. gatra és a Somme és Oise között a franciák folytatták heves felderítő támadásaikat. Véres áldozatokkal fizették meg azt a területet, amelyet mi lépésről lépésre adtunk fel. — Laffanlnél, a Soissonlól északkelet felé vesető nt-mentén erős tűzzel bevezetett francia előretörések meghiúsultak. A Reimsban és környékén észlelt ütegeket, erődítő munkálatokat és mozdulatokat tűz alá vettük. Repülőink kilenc ellenséges repülőgépet és két kötött léggömböt lelőttek. Keleti hadszíntér. Lipót bajor hereeg vezértábornagy arcvonala: A tenger és a Pripjat között a tüzérségi tevékenység több szakaszon élénk volt. — A Stochod középső folyásán az oroszok által a nyugati parton tartott toboli hídfőt csapataink elfoglalták és ez alkalommal tekintélyes zsákmányt ejtettek. A zloczow—tarnopoli vasút mindkét oldalán időnkint fokozódott az ágyu- harc. József főherceg vezérezredes arcvonalés és Mackensen vezórtábor- nagy hadcsoportjánál a helyzet változatlan. Macedón arcvonal: Csekély harci tevékenység. Repülőrajaink a veletekopi pályaudvart, Vadenatól délkeletre, bőségesen bombázták ; a bombázás okozta tüzet fényképezés segítségével megállapítottuk. Ludendorf, első főszállásmester Mankóra Kell Kényszeríteni n hndlnsszonyoKnt. A háború nemcsak a hadsereg- szállítóknak teremtett kivételes helyzetet, hanem az úgynevezett hadiasszonyoknak is, akiknek van megélhetésük, vagyonuk, de ezért hadba- vonult férjeik után mégis segélyben részesülnek és mégis minden tőlük telhető fizikai munkától felmentettnek érzik magukat. Megütköznek és tiltakocnak, ha valaki munkára meri őket szólitani, mert őket — gondolják — ez a független és kényelmes helyzet joggal megilleti. Férjükre hivatkoznak, aki helyettük is küzd, szenved. Nekik tehát mindenből nem kell résztvenni. ők luxust űzhetnek, bőven lakmározhat- nak, böjtön is farsangot csinálhatnak a medve, azaz szegény férjük bőrére. Valóban^sokan olyan könnyelműen és godtalanul élnek, hogy az ember fejében az a gondolat támad: Vétek ezeknek egy fillér is. Hisz bűnös célt szolgál: a tétlenséget favorizálja, igényeket nevel, az egyszerűséget száműzi, a" luxust és a luxuriát táplálja. Ma, mikor a nemzet böjtöt ir elő magának, a hadiasszony farsangi bált ad, teás sonkás vacsorát csap kozáknak és rácnak ; összeszorul az ember ökle. Hiszen rosszabbak ezek a nyílt ellenségnél, a bakancsszálü- tóknál. Azokat lefejeljük. Ezek ellen nincs hatalom. Hát ha mindent számon kér most a haza, ezekkel a naplopó, munkakerülő némberekkel nem tud leszámolni ? Vigyék őket a harctérre és képezzék őket amazonokká. Vagy ha ez a huszadik századba már nem illik, szedjék össze őket és vigyék hadimuHkára: gyárakba, nagy üzemekbe, kórházakba, ahol hasznukat veszik. Gyermektelen vagy egy két gyermekes, erős asszonyok ne hancurozza- nak tétlenül a «ép botrányára. Aki nem tudja gyermekét közeli hozzátartozóira bízni, ideiglenes elhelyezésükről és neveltetésükről gondoskodjanak hivatalosan. Vagy ha még a gyerekesek kivételes elbánásban részesülnek, a határozottan dolog- talanoktól és munkakerülőktől vonják meg a segélyt, hogy igy legyenek munkára kényszeríthetők. Meg kell értetni velük, bogy a segély nem fizetés, ami semmiért jár, hanem ösztöndíj, amely a szorgalmasokat, a munkásokat é3 szükségben levőket illeti meg. Albert János. Harctéri naplóimtól. Irta: H. J. zászlós. Este a fedezékben. Román front, 1917 február. — - Kontra parti. Kontra kassza. — Van egy tercem, ultimóm.-— Az ultimét is megkontrázom... . . . Könnyű nekik. Tudnak alsózni ; és úgy játszanak, mintha ettől függne a háború sorsa . . . Hála az Eg«k Urának nem játszom ezt a gyönyörű játékot. Éktelen nagy, rossz szagu, komisz britaniká- val fogaim közt, félig lecsukott szemmel, hanyatt dőlve a kemény deszkafalnak, jóleső nyugalommal, szinte fölényesen szemlélem a két hadnagy elkeseredett kártyapartiját. A britanikába — szipka nem lévén itt a harctéren — fogpiszkálót szúrtam, ezzel is kényelmesebbé tettem a dohányzás fárasztó műveletét. Áldott kényelmet és nyugalmat biztosit az embernek ez az állóharc. Két csinos petróleumlámpa szelíd fénye mellett olvasgatom Babits Gólyafealifáját, meg Kaffka Hangya bolyát, mely utóbbiban érdekesen, őszintén írja le az apáca zárda titkos, belső életét; a lányok fejlődő szerelmi vágyait, a férfi után való vágyódást, melyet a legszigorúbb apácanevelés sem tud kiölni a szivekből, ha itt az ideje . . Néha belefojtom keserű mosolyomat egy-egy korty vörös borba, melynek oly jól sikerült mindenféle kotyvasztásokkal eredeti izét megváltoztatni, hogy mire kiért ide hozzánk, már csak sejtettük, hogy valamikor milyen ize lehetett. De hát ez még nem a legnagyobb baj. Örülünk, hogy meat ilyen van, mert bizony sokszor semmilyen sincs. Hallgatom a jól fűtött kis vaskályhában "pattogó finom, száraz fenyőhasábok kellemes ropogását. E^pézem, amint átnyalábolja a lángtenger a két friss hasábot, melyet épp most tett rá Vendel, a legényem ; ostromolja, égeti, kipirositja, mint szerelmes íiu a párját. Lassan hasonlóvá lesz a két uj hasább előbbi társaihoz ; csak a vörös parazs izzik a kohóban Most mesélni kezd . . . Szaporán pislogva, gyengén duruzsolva. A régi, szép időkről . . . Eszemben jutnak az otthon töltött kedves napok. A diákévek. Régen volt . . . Több hosszú év múlt már el azóta ... Mikor reggel nyolc előtt tiz perccel siettem az iskolába, megrakva könyvekkel, de mindig úgy számitva ki az időt, hogy találkozzam a kis ideálommal. Előttem van bájos szőke feje, nevető kék szeme, a pici szája .... Az első szerelmi vallomás, melyet remegve szavaltam el. Az első csók. A meghitt zéták. Kedves, okos, tervezgető beszélgetések. Találkák. Zsurok. Télen a ródütás. Ez különös élvezet volt... A sok piros, kedves, kacagó leányarc, a csillogó szemek ; pajzán, hangos, nevető jókedv. A féltőkeny- ség legjobb barátomra, mert neki szebb nyakkendői voltak. Azt hittem vége a boldogságnak . . . Aztán :— a kiábrándulás, melyet móg egy-két, nagyobb időközben irt udvarias levél előzött meg. Aztán — a feledés. Elmúlt . . . Kialudt a a parázs — erről beszélt . . . Síól a telefon. Igaz, hiszen háború van. — Halló zászlós ur! —- Itt vagyok. Mi az ? I — Az első támpontnál gyanús mozgás. — Értem. Megyek. Szemembe huzom a sapkám, veszem a zseblámpát, revolvert, bevágom utánam az ajtót, kilépek a hideg, havas éjszakába, éppen mikor nagyot villan két ágyúból a sortüz és remegve, zúgva visszhangzik tempa dörrenésük a csendes völgyben . . . Csendélet a völgyben. 1917 február. Baka. Puska a hátán, keresztben, mint a karabélyt szokás hordani, bajonett, kis ásó az oldalszijjon, kenyérzsák, nagy tömött hátizsák, kulacs, pokróc, a tetején sátorlap összegöngyölitve; a bajonettszijjon négy tölténytáska, mindegyikben 20 töltény. Sapkáján plakettek körben és hószemüveg soffőrösen. Két kis hegyi ló. Aranyos, dtfndi lovacskák. Az egyik sárga, hosszú kenderszőrü, sörénye majdnem szügyig ér. Ez a Kati. Okos szemével mint kis gyerek, néz az emberre. Keresi mindig - a jó utat, hol nem nagyon sikos. A másik fékét«, párja a sárgának. Ez a Kökény. Egymás mellé vannak fogva a hóekébe, mely a rajvonalhoz vezető gyalogösvényt tisztítja a derékig érő hótól, — Gyi Kati — szól a baka, nógatja szegényeket, rángatja a vezetőszárat. Kökény nekifekszik a Katinak és ugyancsak nyomja szegényt a hóba, mert Kökény a kitaposott ösvényen akar menni; hiába üti ostorával a másik baka, ki az ekén hasal (hogy súlyosabb legyen és jobban túrja a havat). Szegény kia lovak majd megszakadnak a teherrel súlyosbított hóeke búzásában, fel a meredek hegyre, egész addig, ahol sok apró füstfelhő száll az ég felé. Ott fütenek a bakák, ott vannak az apró fedezékek. Olt már igazi háború van . . . Most ismét két hegyi lovacska jön. Két pej, Fanyereg van rajtuk. Erre két-két vastag dorongot szereltek. Jobbra-balra, ritmikusam himbálódzik a nehéz súly, amint óvatosan kúszik fel a két kis állat. Viszik az épitő és tüzelőanyagot. Altiszt jön. Kezében újság csomó, levelek. Megy a posta a rajvonalba. Köszön. — Jó napot. Na mi újság? — Nincs semmi különös, zászlós ur! Egy böka nagy favederben a vállán vizet visz fel. Nyakáról nem kevesebb, mint legalább huszonöt bádogkulacs lóg le. Egészen körül ban a falu legnagyobb intrikusa, Mosolygó Márton kiérd8inült bakter és volt bites mezőőr közbeavatkozása csak jámbor óhajtássá malasztosi- totta. Észrevette ugyanis a gonosz im- posztor, hogy eszeágiban sincsen a két liarangozónak akár a tiszteletes ur, akár az eklézsia szőlejében szor- galmatoskodni, de ehelyett ugyanám egy igyekezettel hozzáláttak a saját szőleik permetezéséhez. Először Ácsorgó Mihályra köszöntötte rá az Úristennek jóságos nap- ját: — Hát szőri, szőri a levet, sógor ? — Szórom . . . — Peg drága . . . — Nékem nam, még tavalyrul maradt . . . — Az osztán szerencse ... A „végig üres“ bótos már 14 koronájával akszimálja kilóját s még ab- bul is hiányzik vagy tiz-tizenöt deka . . . — Hát vágynak ilyen gaz lelkek, akik a más zsírján bizakodnak . . . Romlott a világ ... — tóditotta Ácsorgó. — Már az ! — hagyta jóvá Mosolygó s ügye3 kanyaritással hozzá- csettentette: — De hát mi lészen az déli harangszóva!? — Hát iszen a Hallgató koma a oros . . . s — Az ám la, de a temetés közös ceriménia . . . — Az is igaz, de látja kied, én nem mehetek. A féreg egye meg a perenoszpóriáját, egy minujumot sem vár . . . — No jó, hát csak maradják ken sógor, én úgyis hazamók, elvádolom barátságbul helyette a mai csenditést a Hallgató kománkkal . . . Ment tovább. Hallgatónál akkurát igy kezdte s végül kirukkolt: — No csak dógozzék ken, koma, majd megisszuk a szüreti áldomást. OdáSzólok az Ácsorgó sógornak s vele majd elcsenditem én kied helyett azt a gyócsinges halottal : . . Azonban volt eszében ! Odahaza szépen megebédelt, még szundított is egy fertálykát s azután átgzólott a szomszédba az öreg Szentés ör- zsének, az ismert templomtölteléknek : — örzse néne, hát ma nem lesz déli harangszó ? — Ugylátszik. Pedig várom már én is, mer addig a falat se csúszik le a számon. — Mondhatom, szép rend, de igy van ez, mikor olyan a papunk . . . — No hallod Marci, azt talán még Be bántanád, amikor olyan szép a szavazatja . . . Szapuld inkább azt a két pokolravalót ... No biz azokra talán tizszer is felöntötték a szapuvizet ! Már egy óra is elmúlt. Az Örzse néne csakúgy támolygott az éhségtől. Végre is kuruc elhatározással nyakába kerítette az ünneplő nagy fekete keszkenőjét, eligazgatta annak a rojtjait s átlépett panaszra a tiszteletes úrhoz s odaát ugyanám ráteritette a vizes lepedőt a két hanyag haran- gozóra S őkigyelmének pedig négy tekintélye volt a tiszteletea ur előtt, lévén mindennapi templomjáró. Ott volt délelőtt, délután az Úr hajlékában, hétköznapokon még ráadásul rendszerint — egyedül. Úgy hogy már, Isten bűnül ne vegye, a tiszteletes ur arra is gondolt, hogy muszáj az ilyen öregasszonynak kilencven esztendőt élni ? Például, ha az öreg Örzse néne már nem lenne, a mai méregdrága világban megspórolhatná legalább a délutáni harangoztatást és esti imádságot ... A legfőbb baj azonban az volt, hogy az öreg néne úgy emlékezett* minden prédikációra, hogy isteni tisztelet utáa mindjárt előhozta : — Na tiszteletes uram, ez igazán gyönyörűséges volt, — most még szebben elmondotta, mint a Kossuth Lajos kaláia után következett holdtöltét követő vaaárnapon . . . A tiszteletes ur mo«t is ötölt-hatolt. Azt nem merte mondani, hogy hát az egyik harangozó éppen az ő szőlőjében mükölködik, olyasfélét rebe- gett tehát, hogy azért van ez a kis késedelem, mert az eklézsia szőlejét permeteli a két belső ^ember . . . — Azt ám, a fészkes pacsirtát ! — vágott bele az időközben odá- settenkedett Mosolygó. S fólrarán- totta a tiszteletes ur házi kabátját: — Hej, tiszteletes uram, ^éges rég a torkomon van már valami. Hanem visszanyeltem. De amint a nagypénteki ének mondja: „Már ezt a nap sem állhatja !“ kirukkolok tehát én is és ismét csak a szent énekkel szólva : „Nincs mér szivem félelmére“ — aperte kimondom, hogy a níi két harangozóok a világ legnagyobb — gazembere. S ezzel *gy lefestette a két belső embert, hogy keresztvíz se maradt rajtuk. A tisztetetes ur csak hitlede- zetUfT-S Mosolygó igy fejezte be: — Isten engem úgy segéljen ! Do különben a tiszteletes ur személyesen is meggyőződhetik. Mert mit is keresnének már ők akár az eklézsia, akár a tiszteletes ur szőlejében ? Végzett már azokkal az feneroszféria, levél se vagyon már egyiken se.. . . — Mi ... mi ... mit mond ? — Hát csak azt, tiszteletes uram, hogy azért ne tessen indulatba jönni. Inkább majd, csak agy barátságbul magam csendítem el a delet... . S a tiszteletes urnák még hálálkodnia is kellett. De vette is azonnal a másik kabátját (az egyik rajta volt!) s fölkeresvén a kurátor urat, S5 4- Celsius ellenére is nekifuj- tattak a szőlőhegynek a tetten kap-
