Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-07-23 / 59. szám
XXIV. X. évfolyam. 59. szám Szekszárd, 1914 julius 23. Előfizetési ár: Egész évre ....................16 korona Fé l évre ...... 8 » Negyed évre .... 4 » Egy' szám ára . . . . 16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyilt- tér: garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II. SzerkesztösCg: Bezeréd] István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő ősszel közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések Id* küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. A Lymburs-Styrum alapítvány. Tolnavármegye országszerte hires nemesi alapítványa, mely a jótékonyságáról és emberbaráti érzületéről nevezetes Lymburg-Styrum Károly gróf és grófné emlékét őrzi és örökíti meg a hálás utókor előtt, nevezetes reform küszöbén áll. Ez az alapítvány két csoportra oszlik. Az egyik, Lymburg-Styrum grófné alapítványa, melyből tolnamegyei elszegényedett nemes nők kapnak anyagi támogatást. A másik Lymburg-Styrum gróf alapítványa, melynek két osztálya van. Az egyik a simontornyai nemesi menház-alapitvány, melyből elszegényedett tolnamegyei róm. kath. nemesek részesülnek ellátásban, a másik az ösztöndíj-alapítvány, melyből tolnamegyei nemes családok gyermekei kapnak iskoláztatásuk idejére évi segélyt. A folyton fokozódó igény és a vég nélkül emelkedő drágaság és a nem mindig költségvetésszerti gazdálkodás a dolog természetéből folyólag hozta magával, hogy ez alapítványok jövedelmei nem szaporodtak, sőt a Lymburg-Styrum gróf-féle alapítványok teljesítő képessége megcsappant. Ennek következtében a nemes menházban ápoltak száma leszállt 3-ra, a tanulmányi ösztöndíjak folyósítását pedig ez előtt pár évvel, bizonyos időre, mig az alaptőke meghatározott magasságra nem emelkedik, beszüntették. Ez az erélyes, de szükséges intézkedés azonban, mely megadta a lehetőséget ahoz, hogy a Lymburg-Styrum alapítvány a legrígorozusabban takarékos gazdálkodással ismét az lehessen, ami volt ________TÁRCA. ________ Eg y falat kenyér. Irta: Awetis Aharonean. Hideg, fagyos téli nap volt. Ha az ember lélegzett, lehelete a levegőben megfagyott. Fehér volt a föld, fehérek a falak, a háztetők, fehérek voltak a fák az utcán és a kertekben egyforma fehér hótakaró födött mindent. Az éj fagyos volt és a megfagyott hó kellemetlenül ropogott a fázósan sietők lábai alatt. A napsugár nem hatolt át az eget elborító felhőkön. Az erős hidegtől megfagyott lehelet apró karikákban szállt a levegőben. Még a hollók és szemtelen verebek sem szálldoztak szokás szerinti lármával, csiripeléssel és károgással bázról-házra, hogy eledelt gyűjtsenek. Itt ott ültek egy-egy falon vagy egy faágon csöndesen, elhagyottan, egymáshoz szorulva — a nagy hideg összetartotta őket. Minden zugból, minden barlangból, ahol egy kis élet volt, füst szállt föl. Az emberek küzdöttek a hideg ellen, igyekeztek fölmelegedni, ahogy tudtak. Bár már reggel volt, N. város utcái még üresek és elhagyatottak voltak. Ki lett volna olyan esztelen, hogy ilyen kegyetlen hidegben kilépne a házból i Csak néha-néha jelentek meg az ut egyik-másik sarkán bundába, kendőbe, prémbe burkolt, zúzmarával födöttt árnyak, kiknek szeme és szája is be volt takarva. Valami halaszthatatlan szükség kényszerithette őket arra, hogy kellemes, fütött szobáikat elhagyják. És ezek sem jártak rendes lépésekkel, hanem futottak, szinte lélegzetszakadva. Ebben a korai órában az ut végén két kis gyerek jelent meg. Az egyik hét, a másik tiz nem is lehetett végleges és minthogy időközben annak szüksége is fölmerült, hogy ez alapítványok ügye közigazgatási szempontokból is rendeztessék, a vármegye vezető férfiai gondos tanulmány tárgyává tették ez ügyet. Különösen Orffy Lajos, megyei közéletünk e kiváló, érdemes alakja foglalkozott behatóan e kérdéssel és vetette tel megoldásul a gyökeres reform eszméjét, melynek lényege az, hogy a menház- alapitvány kérdésében a vármegye a házi kezelésről térjen át a pénz-gazdálkodásra. Ezen reform megértéséül fel kell említenünk, hogy a menház ma Simontornyán van elhelyezve, egy az alapítvány tulajdonát képező régi épületben, melynek fen- tartása és tatarozása évenként tetemes ösz- szeget vesz igénybe. A menház ügyeit egy gondnok vezeti, aki ezer korona fizetést és ellátást kap. A menháznak van tiszteletdíjas lelkésze és orvosa, szóval: itt is állandó a költség. A menházban ez idő szerint 3 elszegényedett nemes kap teljes ellátást, a menház évi költségvetése átlag 9000 koronára tehető, esik tehát egy-egy menháztagra 3000 kor. évi költség, holott a menháztagok tulajdonképeni évi eltartása legfeljebb 1100 koronába kerül. Kétségtelen tehát, hogy ha a drága házikezelés megszüntettetik és a menháztagok ellátás helyett évi 1000—1200 korona tartásdijat kapnak, nem 3, de 7—8 nemes vehető fel. Éhez járul, hogy a menház- épület eladható és az érte befolyó összeggel, mi jó néhány ezer koronára rúg, az alapítvány tőkéje és jövedelme újból szaporítható. Mindenkinek be kell látni, hogy a éves. Karjaik soványak voltak, mintha a sirból kilépett halottakéi lettek volna. Mindketten fedetlen fővel lépegettek, hajuk zilált volt és zúzmarával voltak borítva. Szemöldöküket és szempilláikat is ellepte a dér, ami gyermekeknek szokatlan és szánalmas arckifejezést kölcsönzött. Meztelen testüket alig fedte egy két lógó rongy és nem lehetett megmondani, hogy mit helyettesitett egy-egy rongy, melyik az ing, melyik a kabát. Nem voltak abból a városból valók, hanem messziről vándoroltak ide, egy szerencsétlen véres országból, atya, anya nélkül, védtelenül, árván. Viharvert hazájukról, amely tűz és kard martalék lett, semmit sem tudtak az apróságok, vagy ha tadtak, akkor sem beszéltek róla. Csak annyit mondtak, hogy abban az országban ki- nozzák őket és verik az emberek. Atyánkat és anyánkat egymásután verték agyon a szörnyetegek és mi ketten elszöktünk és mint kiüldözöttek jöttünk ide. Szegénykék éjszaka egy jószivü ember istállójában aludtak. Ott sok állat állott és meleg volt. Először a tehenek jászolába húzódtak, de azok megijedtek a szokatlan látványtól és fújtak és a kis árvák félénken menekültek egy apró borjú jászolába, A kis borjú ép olyan sovány, ép olyan szomorú, épen olyan elhagyatott volt, mint a két kis árva. A szegény állat anyja nemrég múlt ki, nem volt itt más tehén, amelyik szoptathatta volna, ezért szénával táplálták, de nem tudta még megemészteni. Nem volt hozzászokva, a szálakat egyenként szedte föl, i’ágcsált és újra kiejtette a szájából. Mindig éhes volt, mindig szomorkodott, mindig lehorgasztotta a fejét és napról-napra fogyott. A szerencsétlennek mindig vigasz egy mátervezett reform célszerű, szükséges, tetszetős, könnyen megvalósítható. Nincs tehát semmi akadálya annak, hogy e reformot, melyet örömmel üdvözölhetünk, a legrövidebb tempóban megvalósítsuk. Az alispán, a Lymburg-Styrum választmány magáévá tette e reformot, úgy szintén a közigazgatási szakosztály is. A folyó hó 30-iki közgyűlés fog dönteni ez alapítvány és a vele összefüggésben levő kérdések ügyében. Meg vagyunk róla győződve, hogy e döntés alapján a Lymburg-Styrum alapítvány Phönixként íog hamvaiból uj és örök életre kikelni. F. NI, A vármegye táblabirája. (Z. K.J A ^vármegye ódon kapujának küszöbén áll már, még egy pár parlamenti vihar s a nemes öreg ur, a hamvaiból föltámadt régi jó táblabiró megindul a küszöbről, lassú lépésekkel fölmegy a márványos lépcsőkön, belép a közgyűlési terembe és a nemes és nemzetes vármegye közönségének szeme alakjára tapad. A nagyon öregeknek ismerős lesz, azok simogató tekintettel köszöntik. A fiatalja érdeklődéssel fogja kutatni arcát. A táblabirófiu dzsentrinek ismerős lesz, a kékbeli gazdának, ki a régi nemesurak egy részének helyébe, az uj idők nevében bekerült a vármegye ősi parlamentjébe, már kevésbbé, bár apjától ez is hallott valamit a táblabiróról, aki meghalt az ezernyolcszáz- hetvenkettes törvénnyel, mely az igazságszolgáltatást kivette a vármegyék kezéből. Nemes alakja most újra bevonul a diszes, ősi közigazgatási terembe, melynek falairól régi jó táblabirák disz- magyaros alakjai kedvesen néznek le rá: hát visszajöttél, de sokat aludtál. Nem politizálok, de gyönyörűséggel látom gyönyörű hagyományok újraéledését. A magyar sirhantok alól kikapartak egy fölségesen szép emléket. Gyermekkoromban utcán jártomban még láttam néhányat belőlük sik szerencsétlen. Az árva borjú barátságosan fogadta a kis árvákat, megbarátkoztak és megszerették egymást. És ha a két apró gyermek egymást szorosan átölelve aludt a jászolban, a szelíd állat kis fejét rátette a jászol peremére és alvás közben meleg lehelletét a gyermekek arcába fújta. A gyermekek megelégedettek voltak, csak a kisebbiá ugrott föl igen gyakran éjjelenként, kiabált, nyöszörgőit, sirt és ébredezés közben panaszkodott bátyjának, hogy érte jönnek, elviszik, agyonütik őt. . . — Az istálló sötétjében félt a démonoktól és rossz szellemektől. Ilyenkor bátyja átölelte és megnyugtatta és ismét elaludtak. Az istállóban nagyon jó dolguk volt, mert meleg volt. Korán keltek föl és a szives vendéglátás fejében először megtisztitották és lemosták a kis borjut, megsimogatták, eltisztitották a többi állat trágyáját is és kiszaladtak az utcára .......... ig y éltek és megelégedettek voltak. . . Nem üldözte őket senki. . . . Már régóta kóboroltak a városban. A város lakói már hosszabb idő óta látták őket ugyanazokban a rongyokban, ép úgy mezitelen lábakkal és fedetlen fővel, mint ma és nem egy lelkiismeretet szólaltattak meg. De hiszen olyan jó idő van és az árvák szemtelenek lesznek, a koldulásból úgy is megélnek, — mondták az emberek és elhallgattatták a lelkiismeretüket. — De most ? . .. Az árvák ismét az utcán voltak és az borzasztó volt. Olyan elviselhetetlen hideg volt, h°gy egy kutyát nem lehetett kiverni. Sajnálatra méltó gyermekek — mondták a járókelők. — Milyen meztelen a lábuk, milyen reszketve szaladnak, minek kell ma is kijönniök az utcára. Visszata8zitóak ezek a nyomorultak. — Oh, oh, nézd csak meg ezeket — szól-
