Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-11-24 / 94. szám
XXIII. IX. évfolyam 94. szám Szekszárdi 1913 november 24, Előfizetési ár: Egész évre . , . . .16 korona . Fél évre .........................8 » Neg yed évre .... 4 > Egy szám ára .... 16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. —Nyílttéri garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II. Szerkesztőse^: Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádáin-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre be küldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. tika mezején kietlen pusztasággá vált minden, hol találjuk a magyar uriosztálynak asszonyait ? Talán fölbuzdul honleányi kebelük s azzal az erős elhatározással, hogy a mit tönkretettek a férfiak, azt majd ők fogják helyrehozni, összeállanak és egyesült erővel állanak munkába a nemzet megmentésére, a gazdasági bajoknak takarékossággal való ellensúlyozására, a hazafias érzésnek föllenditésére, az erkölcsi mételynek kiirtására ? Nem, ezt nem teszik, hanem a nem feministák azon törik fejüket, hogy mi elegáns, milyen a legújabb divat, kinek mi a nézete a tangó-táncról s miként kell öltözködni, milyen kalapot kell viselni, milyen pikniken kell majd a farsangon részt venni, hogy az embert előkelőnek tartsák. A feministák pedig csak politikai jogot követelnek a nőknek, de abban az irányban, hogy bebizonyítsák, hogy magyar nemzeti élet szempontjából szükség is van a nők szavazati jogára és politikai szereplésükre, bizony nem tesznek semmit. Valamikor más világ volt. A mikor még két-háromezer forintból urimódon meg lehetett élni Magyarországon egy öt-hat- tagu családnak, akkor gyakorta hallottunk költekező urakról, kártyás, iszákos, mulatós férfiakról, kiknek takarékos felesége nagy fáradsággal, figyelmes körültekintéssel és nemes önfeláldozással, sok nehéz küzdéssel megmentette a családot az elpusztulástól. Ma, amikor egy középosztálybeli öttagú család eltartására tiz-tizenkétezer korona is alig elegendő, mert hiszen mindennek legalább mégegyszer akkora ára van, mint volt húsz évvel ezelőtt, keveset hallunk olyan férfiakról, kik feleségük hozományát elverik, még kevesebbet takarékos uriasszonyokról, kik megmentik a családot a vagyoni zülléstől; de mindig többet és többet olyan asszonyokról, kik költekezésükkel, esztelen fényűzésükkel férjeiket romlásba viszik. A különböző vagyoni állású családoknak egymással szorosabb társadalmi kapcsolatba kerülése azt eredményezi, hogy a szegényebb vagy a csupán fizetéséből élő ur is úgy akar élni, mint a vagyonos. így jönnek ezután létre azok az állapotok, hogy a ki egy női kalapért százszázötven koronát ad, vagy egy ruháért háromszáz koronát fizet, arra még nem is szokták rámondani, hogy őrültül költekezik. Pedig hát egy igy kiállított téli öltözet, a prémeket is hozzászámítva, megközelíti az ezer koronát, ami pedig egy legelőkelőbb állású közhivatalnok, egy kúriai biró vagy egy miniszteri tanácsos évi fizetésének a tizedrésze. Hol van még a háztartás költsége, hol a férj és a gyermekek ruházata, hol a nevelési kiadások, ha egy női kalap a férj jövedelmének egy századrészét, egy díszesebb téli öltözet felső kabáttal együtt a férj jövedelmének egy tized- részét teszi ? Pedig hát egy a társaséletben mozgó asszonynak vagy leállnak egy ka-„ lap, egy ruha rendszerint nem is elégséges. De hát mit tegyen akkor a nős járás- biró, segédtitkár vagy szolgabiró. Hiszen annak a felesége éppen úgy akar öltözködni, holott a férjének csak félannyi a fizetése.. De az a határtalan fényűzés, mely ?ényiiz6 asszonyok. Nem adventi prédikáció lesz, amit ide Írunk, csak egy kis életkép, amely reális igazságával akaratlanul is magával ragadja a lelkünket. Egyik előkelő fővárosi lapban, lelkes vezércikket olvasunk „Szebblelkü asszonyainkhoz.“ Ma, amikor valósággal belecsömörlött úgy az olvasó, mint az újságíró a politikába, igazán alkalmatosnak látszik az idő, hogy ne • csak a bécsi delegációval, annak vagdalkozó politikusaival, de egy nagyon is elharapózott baj nemzetrontó jelenségeivel foglalkozzunk. Kövessük tehát az említett cikk eszmemenetét: Ebben az évben a balkáni háborún kívül nagyon sok csapás érte az országot. Az esős időjárás és a nyári árvizek nemcsak az idei termést tették tönkre egész országrészeken, hanem a jövő évi termés kielégítő eredményének az eshetőségeit is. S a gazdasági válság még ma' sem ért véget. A kereseti viszonyok még mindig oly rosszak, hogy az ipari munkások igen nagy része nem talál foglalkozást, a mezőgazda pedig, ha termett is valamije, nem tud érte pénzt kapni, mert a kereskedő is csak uzsorakamatra tud hitelt szerezni. És amikor a hitelviszonyok a lehető legrosz- szabbak, ugyanakkor oly hihetetlen nagy a drágaság, hogy a kenyérkereső családapák a legnagyobb gonddal néznek a tél elé. És a mikor a nemzet gazdasági bajokkal küzd, a mikor a drágaság egyre nő, ugyanakkor mérhetetlen fényűzés kap lábra a magyar társadalomban. S a mikor a poliA titok. — Irta: Fényes Samu. — Egy napon beállított irodámba egy előkelőén öltözött, ifjúnak látszó, délceg járású nő 5 az arcát nem láthattam, mert olyan mintás fekete fátyol volt rajta, amely alatt az egész arc forradással telinek látszik s amely felismerhetetle- nebbé teszi az alája rejtőző arcot, mint egy bársonyálca. — Hallottam a hírét mint védőügyvédnek, ebbeli minőségemben jövök Önhöz, de előre meg kell Ígérnie a teljes titoktartást. Én hivatkoztam ügyvédi eskümre s biztosítottam, hogy amit ügyfelem reám biz, az el van temetve. A szemem közé nevetett, félig keserűen, félig gúnnyal. — Uram, tanulja meg, bogy a titok soha sincs eltemetve. Titkot egyáltalában nem lehet eltemetni. Ha el lehetne temetni, nem volnék itt. Kértére a legbenső szobába vonultunk, itt a fülembe susogva mondta el, hogy miért keresett fel. Még meg se nevezte magát. Arra kért, hogy tekintsek be s nézzem át egy Portöreö János nevű ember meggyilkoltatása ügyében felvett nyomozás iratait. A megfelelő honoráriumot asztalomra tevén, arra kért, hogy három nap alatt kimerítő értesítést adjak neki, aminek a meghallgatása végett eljön az irodámba. A nevét s lakását vonakodott elárulni. Én homályosan emlékeztem arra a Portöreö esétre, de nem akartam szólni, mielőtt az iratokat át nem néztem. Ezekből aztán megtudtam, hogy a nevezett jómódú, talán gazdag képviselő, 38 éves, erős, egészséges agglegény volt, kit vagy négy évvel azelőtt megöltek a saját lakásán. A nyomozat megindult. — Megállapították, hogy a főváros legélénkebb utcái egyikében, egy nagy bérházban, az első emeleten ötszobás fényes la- kásbau lakott. Automobilt tartott, inasa, szakács- néja és sofförje volt. Megöletése napján délután elküldte szakácsnéját és inasát az automobilon Visegrádra, ahol szőleje volt s valami megbízást adott nekik, ami arra látszott mutatni, hogy el akart távolítani mindenkit a lakásból. Tán nőt várt és ezért akart teljesen tanuk nélkül maradni. Megállapította a nyomozat, hogy az automobilon az egész cselédség délután ötkor távozott, éjjel 11 órakor visszatért. — Az inas a magával hordott kulccsal felnyitván az ajtót, belépett s ura hálószobájában holttetemét találta, félig a földön, félig egy nyugvóágyboz hasonló alacsony kereveten fekve. Égy browninggolyó oltotta ki életét, — a halálthozó fegyver ott feküdt a kis asztalon. Öngyilkosság ki volt zárva. A rendőrség több mint egy évig nyomozta a dolgot, a legcsekélyebb eredmény nélkül. — A meggyilkolt képviselő nőbarát hírében állván, a rendőrség kinyomozta összes viszonyait, barátnőit. Valamennyi alibit bizonyított. Egyéb indító okra bajos volt következtetni, miután a lakásból semmi se hiányzott. Ezt a könyvei alapján kétségtelenül meg lehetett állapítani. A lakásba senki se látott senkit belépni, se kilépni. Bizonyos, hogy olyan ember lehetett csak, kinek kulcsa volt a bejáró ajtóhoz, mert a záron erőszak nyoma se látszott. A csengő az inas szobájába szólt, ha a cselédség nem volt otthon, a képviselő nem is hallhatta a csengetést. Nem is bocsájtott be különben olyankor senkit — legfeljebb nőt. Hiábavaló volt minden nyomozás. Semminemű, még csak messziről tájékoztató eredményt sem lehetett elérni. A cselekedetnek kilenc és tiz óra között kellett történnie. Az illető látogató hét óra körül, az estszürkület idején surranhatott fel, mikor a házbeliek közül a legkevesebben vannak a lépcsőházban s a fővárosi házak még nincsenek kivilágítva. Mondhatom óleselméjü rendőrtiszt vezette a nyomozást nagy ambícióval, de kevesebb eredménnyel nyomozat még sohase végződött. Végre kénytelenek voltak beszüntetni az egész nyomozást és bárom év óta senki sem érdeklődött iránta. Egyike ama ügyeknek, melyeket sohase derítenek fel. Harmadnapra az eredményről számoltam be ügyfelemnek, az ő kívánságára hasonló titokzatosság mellett. — Tehát az a véleménye, hogy egyáltalában semmi nyom, amelyen a tettest fel lehet fedezni? Kórdé aggodalmasan. — Én azt hiszem, hogy erre semmi kilátás. A rokonság 5000 korona dijat tűzött ki annak, ki bármely nyomra vezet, önkéntesek, hivatásos detektívek, amatőrök, riporterek rávetették magukat a dologra és valamennyi a legcsekélyebb eredmény híján. De mennyiben érdekli önt ez a dolog ? — Mert azt az embert én öltem meg. Őszintén megvallva, hisztérikának tartottam. Hogy valaki vall a ránehezedő gyanú súlya alatt, az gyakori, de hogy valaki ilyen súlyos dolgot magára valljon, minden kényszerítő ok nélkül, főleg mikor a felfedeztetése s igy büntethetősége szinte teljesen kizárva az, józan eszünek nem tételezhető fel. Kérdeztem, kételkedtem, de lassanként meg kellett győződnöm, hogy igazat mondott. Történetét igy adta elő :
