Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-05-15 / 39. szám
A TOLNAVÁRMEoÉE és a KÖZÉRDEK nak már akkor is kövezett utcáin gördült végig, mindig halvány, pesties reminiscenciák, bizonyos városias hangulatok ébredtek fel bennem, melyeket szülővárosomnak akkor még feneketlen kátyúi nem tudtak kiváltani belőlem. Azonban — csak a jelenben maradva, csak a jelenről szólva — rá kell mutatnom igenis arra, bogy az egész vármegyében Tolna az egyedüli hely, ahol az országnak mindnyájunk által óhajtott gazdasági függetlenségéhez és megizmosodásához nélkülözhetetlen ipari és gyáripari fejlődés életképes magvai és előfeltételei megvannak ; ahoka lakosság értelmessége, szór galina és vállalkozási kedve — szóval : kiváló- rátermettsége — a gyáripar alapjait máris le- rakta és egy még sokkal nagyobb aránya, gyáripari fellendülés lehetőségével kecsegtet ! Távol áll tőlem igen tisztelt közönség a mezőgazdaságot és földművelést talán leszólni; hiszen mindnyájunk kenyere a földben terem (s ezidőszerint legalább még) a földből ered. — Azonban bizonyos, hogy olt a munka javarészét maga a föld végzi el, az eredmény a természet szeszélyétől függ és a földműves tehetetlen féregként vergődik a háborgó ég ostorcsapásai alatt és egy hatalmas, kegyetlen zsarnoknak — az időjárásnak — szánalmas, erőtlen rabszolgája csupán ! Ezzel szemben az iparban az öntudatos ember akarata és alkotó energiája egészen másként bontakozik ki és egészen másként érvényesül. Itt a siker az ipari munkás karjában van, a tervszerű, céltudatos .munkától feszülő izmaiban rejlik, melyek diadalmaskodnak az anyagon és az erő, ügyesség, értelem és akarat szövetségének — szóval egy magasabb kultur- foknak — diadalát jelentik ! S ami haladás van a földművelésben; ha a földmivelés is kezdi magát némileg függetleníteni a természet szeszélyeitől : ezt is az iparnak, az ipar munkájával megteremtett eszközöknek, gépeknek köszöni. Az ősembernek is előbb iparossá kellett vállnia, először meg kellett alkotnia a maga primitiv szerszámait és házi eszközeit, mielőtt a föld megmunkálásába foghatott, mielőtt annak terményeit hasznavehetőbb formákba önthette 1 S az ipar e teremtő erejéből igen sok van e község lakosságában leraktározva, Sajnálom, hogy nincs pontos statisztika arról, hogy a tolnai munkáskezek minő arányban vették ki részöket például a magyar építőipar utolsó harminc évének óriási eredményeiből? De meggyőződésem, sőt tudom, hogy — a megyebeli s (legközelebb) a szekszárdi építkezéseket nem is emlitve — Budapest székesfőváros utolsó évtizedeinek építészeti vajúdásaiból alig születeti meg épület, amelyen tolnai munkáskezek nyomaira ne akadnánk s nem ragyog odafenn egy büszke palota homlokzata sem, amelynek vakolatát tolnai kőművesek verejtékcseppjei ne nedvesítették volnál? Ennek tudata, ezen itt rejlő ipari munkaértékek ismerete irányitóttá ide kirándulásunk útját. Hiszen, aki visszhangot keres, az nem megy a kopár rónára vagy kietlen pusztaságba, hanem az erdő vagy a hegyek felé tart, ahová a megértés reménységének zöldelő fái, vagy a művelődés iránti érzék üde magaslatai csa lógatják. De nagyon is soká időztem kirándulásunk indokolásánál \ legyen szabad tehát néhány szóval elmondanom azt is, amit a közművelődési törekvésekről, a mi egyesületünkről, a nuin- kásgimnáziumról s ennek keretében a mi dalkörünkről is gondolok. Mélyen tisztelt közönség ! Régi tan és nemcsak a vallások, hanem egyes bölcsészek is hirdetik, hogy az ember végcélja a boldogság. Nem mélyedek bele ennek — különben sem ide tartozó — kritikai fejtegetésébe ; de bárhol és bármiben keressük is — világ nézetünk szerint — a boldogság fogalmát, az az egy mindenesetre megállapítható és tényként áll előttünk, hogy az emberiség, ha nem is boldogságra, de legalább is boldogulásra törekszik ; és pedig bol dogulásra — még a földi lét keretében. Az egyes ember, az egyén csak éppúgy, mint az egyénekből álló család, mint a családokból tömörülő nemzet és mint az országokká és birodalmakká összeverődő nem~elek és népcsopor lók ; mind boldogulni akarnak és érvényesülésre törekszenek. Ezen örök harcban, a létért való küzdelemben nemcsak versenytársakkal, hanem ellenségekkel állunk szemben. Már Hugó Viktor nagyon szépen kifejtette ezt egy regény-trilógiában, három főellenségét nevezvén meg a küzködö embernek, melyek végzetszerűen nehezednek reá és útját állják sikereinek. Ez igaz ; de mégsem oszthatom teljesen a nagy költő felfo ását sem ezen ellenségek mibenlétére, sem pesszimisztikus konklúzióira nézve s azt bátran módosítani merem. En is azt tartom, hogy az embernek három ellenséggel kell megküzdenie, de szerintem ez a három ellenség: az enfber önmaga, a természet és a társadalom. -4$ A küzdelmet pedig nem hiábavalónak, hanem biztatónak és remény teljesnek látom, mert e három ellenséggel szemben három hat&lfaias feoyvere is van az emberiségnek s ejek£ az önfeqyelmezés, a tudó mánu és az kimer szeretet! EUűuvtfefl.sége az ember boldogulásának — önmag\: a f/gyeímezetlen ösztönök féktelensége, az önmegiagajlás hiánya ; az önzés beteges, agy árkodé, marjStodó tultengései. — Néha talán úgy rémlik, mintha némely ember az önzésének kő szénné a sikereit és boldogulását és kétségtelen, hogy egy csepp egészséges önzés kell is az ember jellemébe (amint kell a réz a nemes de puha aranyba), hogy elég szilárd legyen az élet pörölycsapásainak az elviselésére; de az önzés sikerei többnyire magokban hordják a bomlás csiráit : az önzés egy vakon rohanó folyam, mely kíméletlenül tépi, szakgatja és nagy darabokban magába nyeli a partot s nem veszi észre, hogy a saját medrét iszapolja el lassankint vele. fiz ellen küzd az önfegyelmezés fegyvere ; ez óvja meg az embert, hogy az ösztönéin en rejlő gyengeségek veszedelmes lejtőkre ne sodorják. Es az igazi művelődés, a lelkidet finomodása, a belátás akaratirányitó győzelme az ösztönök felett! Második ellenségünk a természet, annak leküzdhetetlennek látszó, végzetszerü erői. Ezek megtörésére, megfékezésére épült fel a, tudomány hatalmas arzenálja. A tudomány befogja azokat az ember szolgálatába ; kifürkészi az élet titkait ; behatol a mindenség csodás rejtélyébe ; milliárdnyi részecskékre bontja az atomot és a repülőgép szárnyain olyan magasságokba ragadja az emberiséget, ahová öregapáinknak a phantasiája is csak ünnepnapon mert felszállani. Igen tisztelt közönség ! Valóban, szinte nevetségesnek érzem, midőn a tudomány és az ennek nyomán fakadó kultúra kézzelfogható, bámulatos eredményei mellett minduntalan akadnak emberek, akik a tudomány csődjét hirde tik. Mindent felülről várva^ korlátolt vaksággal lekicsinylenek mindent, amit az ember alkot. Kishitüek és gyengelelküek a tudománnyal szemben, noha ők nagy és erős hitet követel nek az — ő tanaik iránt ! ? Igaz, hogy a kishitüek között komoly tudósok is akadnak. Ezek többnyire érdemes emberek, akik maguk is mázsás köveket hordtak a tudomány kiépítéséhez, de elöregedve, elgyengülve tehetetlenekké váltak ; és mert nem adatott nekik, hogy a megkezdett és sikerrel előmozdított müvet be is fejezhessék : az aggkor szokásos egocentrismusá- ban azt hiszik, hogy kívülük és utánok már nincs senki és csüggedt lemondásukban kimondják az „ignorabimus(‘-t. Ezekre csak tisztelet- teljes szánakozással nézhetünk ! De mit szóljunk azokról, akiket az aggkor megszükült látókörű gyengesége nem menthet? Akik leszólják és képtelennek hirdetik a tudományt, mert még nem derített fel mindent? Hiszen ezek valóságos diszpéldányai az emberiség előbb említett, önmagában rejlő ellenségeinek. Ezek fényes példái a fegyelmezetlen mohóságnak, a türelmetlen és telhetetlen falánkságnak !? Nézzünk csak körül: az emberi tudomány száz év alatt többet haladt, mint azelőtt évezredeken keresztül. Hát azért, mert még nem sikerült mindon problémát megoldaui, mert még mindig vannak rejtélyek, függő kérdések előttünk, a tudomány értéktelen és tehetetlen? Ha engem a vonat ma csak Bálaszékig vihet, mert még C3ak odáig épült ki, ebből az következik, hogy három év múlva sem épülhet ki Mohácsig, hogy sohasem juthat el Eszékig ? S ha még olyan kemény sziklahegy állja is utunkat, nem lehet azt türelemmel, kitartással keresztül fúrni ? — Nem, igen tisztelt közönség ! A tudomány erős, életképes, esze ágában sincs csődöt mondán ; nem csalta meg az emberiséget soha ; ha itt-ott egy-egy részletében tévedett is, az újabb, jobb megismerés előtt mindig fejet hajtott, az uj igazságoknak mindig behódolt. Es halad, fejlődik folyton és minden lépésével, melyet előre tesz, egy-egy láncszemet tör le az emberiség bilincseiből, melyeket a természet zsarnoksága kovácsolt kezeire. S minden vivmánya egy uj lépés az emberiség könnyebb boldogulása, az általános népjólét felé ! Harmadik — talán legnagyobb — ellen sége az embernek — a társadalom ! Minőségileg ez voltaképen azonos az első ellenséggel, csakhogy itt az emberi tökéletlenségek és gyűlölködő indulatok a tömeg összességében meghatványozódva állanak az egyes emberrel vagy embercsoportokkal szemben. — Dj éppen itt aratta és aratja, ezen ellenség felett legszebb diadalait a védelem is, az a hathatós, isteni erejű fegyver, amelynek a neve: emberszerelet ! Az emberszeretet legelső megnyilvánulásai összeesnek a társadalom kialakulásának kezde teivel. Az ősember akkor lépett, akkor tette lábát az erkölcsi és kulturális fejlődés lajtorjájának első lépcsőfokára, midőn barlanglakó szomszédjának az első szeretetteljes segítséget és támogatást nyújtotta. Azóta sok mindenen vergődött át az emberiség. —- Fokozatos fejlődésének gályája köny, verejték és vérfolyamon úszott le napjainkig és régen megfeneklett volna valahol, ha az einberszeretet friss, üdítő szellője nem dagasztotta volna vitorláit — Megnyilatkozásának külső formái ezerféle változatban tűnnek fel, de a lényeg mindig ugyanaz: megérteni, megbecsülni,' szeretni, fölemelni embertársainkat! — Annak ereje törte meg a rabszolgaságot ; az szabadította f ;l a jobbágyságot;. a társadalmi igazságérzet felébresztésével az teremtette meg a — jogegyenlőséget ! Tudjuk, hogy a védelmi harc mindig küny- nyebb, mint a támadó hadjárat és az előjogok fellegvárát konzervatív makacssággal védelmezők ereje és hatalma (talán éppen ezért) mindig nagyobb volt, mint a tömegé, mely a vár kapuit döngette. S talán sohasem dőlt volna romba az előjogok egyetlen vára sem, ha az emberszeretet egy-egy szikrája a védőseregben is lángra nem lobbantotta volna a nemesebb lelkeket, melyek aztán önkényt, maguk tárták fel a kapukat az ostromló tömegek előtt. Sohasem az elnyomót tak türelmetlen lázongó harcai, sohasem a re- voluciók vittek diadalra egy eszmét, hanem sokkal inkább az emberszerelet, me\y az elnyomók soraiban is megszállta a sziveket és a nyugodt fejlődés, a békés, fokozatos evolúció biztosabb útját egyengette. Ez szárítja fel a nyomor könyeit ; ez gyógyítja a sinlődőket ; és a pedagógiai phi lanthropia a népnevelő emberszerelet alakjában ez népszerűsítette az ismereteket, ez tette szabaddá a tudományt, melyet hajdan — veszedelmes robbanóanyagként — féltve őriztek a kiváltságosak számára, de amely ma már az egész emberiségnek, minden népréleg számára hozzáférhető közkincsévé vált. És e ponton sarkallik bele a létért való küzdelembe minden közművelődési törekvés s igy a közművelődési egyesületek is. Mélyen tisztelt közönség ! A folyton fejlődő emberiség változó életviszonyai mellett a létért, az érvényesülésért való küzdelem sikerének feltételei is egyre változnak, mis és más eszközöket, fegyvereket igényelnek. S amint háborút sem lehet ma már viselni csupán egy elszánt, bátran neki vágó lovassereggel, hanem csakis egy minden fegyvernem és technikai csapatokkal jól felszerelt htdi-szervezettel : úgy boldogulásunkhoz sem elég az önbizalom, hanem ahhoz más is szükséges ! A társadalom minden rétegét átható, mindenre kiterjedő, minél szé- lesebbkörii s minél alaposabb közművelődés képviseli itt azt a jól felszerelt hadsereget ; ez egyesiti magában az emberiség küzdelmének előbb említett fegyvernemeit: az önfegyelmezés biztosítja abban az egyén erkölcsi értékét; a tudomány a tüzérség, amely nélkül sikeresen előnyomulni nem lehet, amelynek hathatós támogatását nem nélkülözhetjük ; és az emberszeretet az egésznek fegyelmező, összetartó ereje, ez a közművelődés hadseregének irányitó, lelkesítő szelleme. A közművelődés országmentő, országfenntartó hadseregében egy uj hadtest a mi közművelődési egyesületünk; a munkásgimnázium pedig egy dctachement-je, egy különítménye ennek a hadtestnek — speciális rendeltetéssel. A sors, az életviszonyok mostohasága ugyanis sokakat megfoszt attól, hogy gyermek és ifjúkorukban az iskola padjain szerezhissék meg a sikeres érvényesülést biztositó tudományos ismereteket ; és minél előbbre haladnak az élet utain, annál jobban, annál nyomasztóbban érzik tudásuk, műveltségűk hiányait az e hiányokban rejlő gyengeséget. Ezt később, a kenyérkereső munka évei alatt pótolhatni, azok pótlására — ismereteinknek önzetlen, testvéries megosztásával — módot nyújtani és a komoly férfi ismeretszom- juságát esti tanfolyamokban kielégíteni s mindezt ingyen elérhetővé tenni : ez a munkásgimnázium célja és feladata. S vájjon minő szerep jut, minő szolgálati beosztás jut e szervezetben a munkásgimnázium daloskörének ? Mit keres a dal a száraz, tudományos ismeretterjesztés körében ? Miért kél dal a munkások, e komoly — gyakran szomorú — férfiak ajakán, akik a gépek dübörgésén és a kenyérért siró gyermekek szavár^kivül más zenét alig ismernek ? Tavaly, más helyütt, más alkalommal bővebben kifejtettem, hogy a zene, a dal az érzelemnek nemzetközi és osztályközi nyelve ! Most csak röviden annyit teszek hozzá, hogy a dal az igazi „esperantóu, mely a nyelvben és érzésben idegen sziveket is egymáshoz dobogtatja ! Közművelődési hadseregünk szelleme a szeretet; a szeretet nyelve a dal tehát, a hadsereg szolgálati és vezényleti nyelve lehet csupán ! Vezényeljen az bennünket a munkásosztály 1913 május 15.
